C. J. Redwine: Árnyékkirálynő (Ravenspire 1.)

„– A harcos nem foglalkozik azzal, hogy mi szól az esélyei ellen. A harcos a szívére összpontosít, az akaratára, arra, hogy szembe akar szállni a világban megmutatkozó gonosszal, le akarja győzni, és megtalálja a módját.”

Kiadó: Twister Media
Kiadás éve. 2016
Oldalszám: 416
Fülszöveg:

Tükröm, ​tükröm, mondd meg nékem: ki uralja e vidéket?
Lorelai Diederich szökevény koronahercegnőnek egyetlen célja van: megölni a gonosz királynét, aki magához ragadta a hatalmat, elfoglalta Ravenspire trónját, és megölte a hercegnő apját. Ehhez Lorelai kénytelen a varázslat fegyverét bevetni, amivel azonban Irina királyné is élhet. A hercegnőnek erősebbnek, gyorsabbnak és kitartóbbnak kell lennie Irinánál, akihez fogható veszélyes varázslót még nem látott Ravenspire.
A szomszédos királyság, Eldr földjén Kol herceg apját és bátyját megölik az országot lerohanó, varázserővel irányított ogrék, így hirtelen a másodszülött herceg felelősségévé válik megvédeni az országot. Ehhez Kolnak varázserőre van szüksége. Ezt csak úgy szerezheti meg, ha egyezséget köt Ravenspire uralkodójával. Irina azt kéri tőle, hogy segítségéért cserébe vigye el neki Lorelai szívét.
A hercegnő azonban egyáltalán nem olyan, mint amilyennek Kol gondolta. Gyönyörű, megzabolázhatatlan és megállíthatatlan. A sötét varázslat ellenére Lorelai vonzódik a zaklatott ifjú királyhoz. Azért küzd, hogy mindig egy lépéssel a sárkányszívű vadász király előtt járjon, akit a kelleténél sokkal jobban kedvel. Mindent megtesz, hogy legyőzze a gonosz királynét. Irina azonban nem adja fel harc nélkül, és végső lépésének következménye az is lehet, hogy a hercegnő elveszti utolsó megmaradt vesztenivalóját.

Igazából ennek a könyvnek a borítójába szerettem bele először, de ahogy egyre több könyves ismerősöm olvasta, és mondta róla, hogy jó, úgy döntöttem, szülinapomra kérek.
Ezúton köszönöm, a Twister Media kiadónak, hogy nekem és Ashnek is küldött egy kötetet.
Kikapcsolódás volt a könyv.

Történetünk főszereplője Loreai, aki egy különleges ország, Ravensprire koronahercegnője, de nem foglalhatja el az őt megillető helyet.
Úgyhogy a hercegnő száműzetésben él, és mindent megtesz azért, hogy erősebb, gyorsabb, rafináltabb legyen, mint az ellenfele.
Különleges szövetségest talál a harchoz egy sárkányherceg személyében, de mint kiderül, a győzelem nagy akadályokkal, és még nagyobb áldozatokkal jár.

Én Hófehérke adaptációra számítottam, de valami sokkal jobbat kaptam. Én annyira nem láttam benne a mesét, nem voltak benne törpék és életképtelen, csókra váró lányka, csak mérgezett almák, és egy egyre rondább gonosz. Igen, van ilyen, amikor a feldolgozás, jobb, mint az alap.

Ez bizony egy különleges fantasy regény, aminek az eleje sajnos nehezen indul be, amint viszont túl vagy olyan 100-150 oldalon, már letenni se tudod.
Én bő kétszáz oldalt olvastam el három óra alatt, és már nagyon-nagyon érdekelt, hogy mi lesz a történet vége.
Igazából az olyan cselekmény, ami minden történéstől mentes volt, és nem történt más, csak erdőben sétálás, azt se éreztem úgy, hogy annyira hű de untam volna.
Oké, annyira hű de elájulva se voltam tőle.

Igazából már jó ideje a vázlatok között csücsül ez az értékelés, őszinte leszek: teljesen megfeledkeztem róla. Tudom, ez most felettébb kellemetlenül és rosszul jött ki.

Bár a moly.hu tele van öt csillagos, csupa méltatós értékelésekkel, nekem valami hiányzott belőle, hogy igazi kedvenc legyen.
Talán egy kicsit több akció.
Olyan volt, mintha a könyv fele a tervezés lett volna, negyede a nagy csata, a maradék negyed pedig az örök boldogság és szerelem.
Lehet nekem voltak, nagy elvárásaim, a fene se tudja. Nem mondom, hogy feltétlenül csalódottan tettem le a könyvet, mert akkor hazudnék; csupán az a néhány mondattal korábban említett hiányérzet ott motoszkál bennem.
Bele lehet szeretni valaki gondolataiba?
Komolyan megfordult a fejemben a fentebb említett kérdés.
Lévén, a regényben a gondolatokon keresztül történő kommunikáció fontos szerepet kap, és ez mennyire ötletes már. Hányszor vagyunk úgy, hogy teljesen mást mondunk, mint amit valójában gondolunk, nem? A gondolataink viszont igazak és nehezen megváltoztathatóak, talán ezért is szimpatikusabb az "ami-a-szívén-az-a-száján" karakter. Még ha olykor nyers, vagy zavarbaejtő is.

A karaktereket végiggondolva én nagyon szerettem Loreai-t. Simán elmehet valami „Erős nő a könyvben” díjátadó gálára. Akkor se omlik össze, amikor senki nem lenne képes tovább folytatni a dolgokat. Folyamatosan tervez, harcol, cselekszik.  Mindenben meglátja a lehetőséget, még a leglehetetlenebb helyzetben is talál megoldást.
Neki van egy testvére, Leó, akiről, azt kívánom, bár csak többet olvashattam volna. Nagyon szimpatikus volt, ahogy humort vitt a feszült helyzetekbe, ahogy folyamatosan lehetetlenebbnél lehetetlenebb neveket talált ki.
Mindenkinek jól jönne olykor egy Gabril. Olyan, mint valami apuka. Hol tanít, hol szid, hol védelmez, de mindig azt nézi, hogy a hercegnőnek és a hercegnek jó legyen.
Természetesen Kolról, a különleges hercegről is mondanom kell néhány gondolatot. Szinte nem is olvasok sárkányos könyveket, valahogy nem igazán vonzanak, de Kol-t nagyon szerettem.
Ötletes volt ez a sárkány és emberszív kettőssége, az, hogy emiatt a férfi személyisége is hol nagyon emberi, gyengéd és megfontolt volt, hol pedig igazán állati, amikor csak vadászni és ölni akar.
Nagyon reménykedtem benne, hogy a könyv végére megtalálja azt a békét, amit egész végig hajszolt és kergetett.

A könyvtől azt kaptam, amit szerettem volna: néhány nyugodt órát, egy kis kikapcsolódást. Sokkal jobb volt, mint a mese, amit alapul vett, nem csalódtam.
Ennek ellenére egy kicsikét mégis csak többre vágytam.
Magamnál fiatalabbaknak, 14-16 éves olvasóknak ajánlanám, de ha valaki szereti az átírt történeteket, és a nagyon jó karaktereket, no meg persze a sárkányokat, kortól független tetszeni fog neki.