Okváth Anna: Szonáta gordonkára és kávédarálóra { + Interjú}

„Adj karaktert a darabnak, adj életet a hangoknak! Add bele saját magadat!”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 336
Fülszöveg:
Játszottak már az érzelmeid bűvös húrjain?
Zsini fiatal, bohém lány, akinek mindene a csellózás.
Eltökélten be akar kerülni a Zeneakadémiára, de a sors különös mentort ad mellé. A férfi csupa rejtély, ellentmondás, undokság, olyasvalaki, akibe nem ajánlott beleszeretni.
Zsininek persze sikerül. De vajon tényleg ő az igazi? Vagy ez a szerelem csupán délibáb?
Lehet, hogy tökéletes muzsikát nem a pontosság, hanem maga a szenvedély ad?
Zsini keresi önmagát, az őszinte dallamokat, és az igazi, elsöprő szerelmet.
Az élmények örvényében hűséges társa egy háromszáz éves cselló, egy gyerekkori barát, egy szálkás szőrű tacskó és a bosszúvágy, hogy a családját elhagyó apjának egyszer beolvashasson.
Történet, melyben mindenki magára ismerhet, aki valaha remélt, álmodott és csalódott, de mert újrakezdeni.
Lenyűgöző regény szenvedélyről és zenéről.
Add át magad a dallamának!

Az irónő Más állapotok című regényét már többször láttam a könyvtárban, de bevallom, nem igazán éreztem késztetést, hogy elolvassam.
Ellenben itt van ez a regény, amit az egyik Facebook csoportban mutattak be egy teljes héten keresztül, és tudtam, hogy nekem ezt olvasnom kell. Még szép, hogy rohantam érte a könyvtárba.

Főszereplőnk Zsini, aki apját nem ismeri, a regény pedig azzal nyit, hogy édesanyját is elveszíti. Nagybátyjához kerül az akkor alig tizennégy éves lány, akinek csupán szálkásszőrű tacskója és a zene nyújt támaszt a nehéz időkben.
Vannak ugyan barátai, és segítsége, de olyanok, mint a mesében, hol van, hol nincs. Az egyedüli folyamatos támaszt akkor és a későbbiekben is a cselló jelenti számára.
Hogy lehet feldolgozni a veszteséget? Elmúlik-e valaha az első szerelem? Elveheti az ember lelkét a saját tulajdon hangszere?

Bevallom őszintén, nem igazán tudtam mire számítsak. A vörös pötty miatt valami ifjúsági könyvet vártam, ami majd kikapcsol, és teljesen magával ragad.
Na már most, ez mind megtörtént, csakhogy ennél sokkal több is van. Legalább is úgy gondolom, hogy elég árulkodó az a momentum, amikor bejön az ember lányának szülője a szobába, és csak annyit kérdez: „Megint egy nap alatt olvasol el egy könyvet?”
Nos…igen.
Nem igazán akartam, meg nem is nagyon tudtam letenni. Plusz info rólam, hogy nagyon szeretem a zenét, noha a családban nincsenek nagy muzsikusok, én mégis évek óta klasszikus zene rabja vagyok. Bár – és ezért Zsini csúnyán nézne rám – inkább a zongora- mint a vonósdarabok vonzanak.
Oké, Ash annak idején csellózott, szóval miatta ismerek néhány darabot, de a szerelmem még mindig a zongora.
Az irónő könyvével valahogy mégis más volt. Ismeritek azt az érzést, amikor csak olvasod, olvasod, olvasod, és olyan mintha te is benne lennél a történetben, bele lennél építve, egy lennél a karakterek közül? Megesett, hogy így éreztem magam, legfőképpen akkor, ha Zsini játszott.
Persze, ha csak a zenéről szólna, nagyon hamar tucatkönyvvé vállna. Nem csak erről szól, de tény, hogy központi szerepe van, olyan, mint egy alfa és omega. Innen indul és ide is tér vissza.
Főszereplőnk élete nagy találkozásait, fontos emlékeit, és önmagát is a zenének köszönheti.

Ami kicsit zavart, az a nagy intervallum, amit megtett a főhősünk. Több, mint tíz évet ölel fel a történet, én még se éreztem ezt, csak az olykor-olykor elejtett szavakból, félmondatokból. Persze, ez nem feltétlenül gond, de nekem emiatt néhol kissé sablon illetve hiányérzetem lett. Lehet én vagyok túl szőrszálhasogató, lehet jönni megkövezni. Vagy egyszerűen dobjatok nekem egy csellót.

Zsini mint főszereplő, meglepően elviselhető lett. Azért csak elviselhető, mert néha összehúztam a szememet, emiatt a „csak-öreg-pasikkal-jövök-össze” dolgon. Hittanórán egyszer szóba került ez, és azt mondta a tanárom, hogy apakomplexusról plusz tíz év után beszélünk. Na, ez Zsininél simán megvolt, mondjukk nem is csodálkoztam rajta. Szegény lánynak valahogy kimaradt az életéből a férfi/apakép. Ennek ellenére egy idő után szépen felnőtt, tetszett, amikor megkaptam a határozott énjét, még ha ezért jó pár oldal is kellett.

Saját szerkesztés

Michele te drága, fekete virágkoporsóban pihenő virtuóz. Nem is nagyon tudnám megindokolni, hogy miért, de az biztos, hogy már az elején inkább ő rabolta el a szívemet. És igen, határozottan van abban valami különleges látvány, ha egy férfi csellózik. Mintha kecses női testen játszana; vagy csak én hasonlítok már mindent mindenhez. Egy valamit hiányoltam a férfi karakteréből: egy kis olaszosságot. Jó lett volna olvasni arról, mi történt vele a messze Milánóban.

Gurigás karakterétől én Zsinivel együtt sokáig megtartottam a három lépés távolságot. Elvoltam vele, meg nem akartam fellógatni a csillárjára, de azért na mégis. Kicsit gyanús volt ez az önkéntes jóakaró szerep. Túl…gazdag, túl tökéletes, túl sok. És nem, az olasz út után se zártam a szívembe. Ez most így alakult. Hiába fejeztem be a könyvet, továbbra se találok választ arra az egyszerű kérdésre, hogy miért tette azt, amit tett.

Valaki feleljen nekem arra az egyszerű kérdésre, hogy miért nem olvastam el hamarabb. Merthogy ez határozottan állítom, hogy nagyon jó volt.
Imádtam benne a zenét, a rengeteg darabot, amit természetesen hallgattam is olvasás közben.
Valami mégis hiányzott belőle, hogy igazi, kirobbanó ötcsillagos kedvencnek nevezzem ki. Még én magam se tudom megmondani, hogy mi volt az, de valamit határozottan hiányoltam.
Sajnálom, mert egyébként mint mondtam, tetszett.
Aki szereti a klasszikus zenét, az igazán részletes úti kalandokat, vagy egyszerűen csak igényes és élvezetes hazait szeretne olvasni, ezt ajánlom. Nagyon.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Okváth Annával -

Hikari: Mikor és miért kezdtél el írni?

Okváth Anna:Az egészről a grafomániám és a manuális fixációm tehet. Általános iskolai éveim alatt is ügyködtem már, képregényt rajzoltam, rettenetesen béna verseket írtam. Aztán gimnáziumban kipróbáltam, milyen regényt írni és megállapítottam, hogy a próza a nekem való. Hosszú távon ad munkát a fantáziámnak, a megfigyeléseimnek és a fent nevezett grafomániámnak. Kész terápia.

H.: Az íráshoz szükséged van „ideális” körülményekre?

O. A.: Szeretem, ha nyugalom vesz ilyenkor körül. Ez persze nem jelenti azt, hogy néma csendben ülök és gépelek. De ha folyamatosan elvonják a figyelmemet, nem tudok belehelyezkedni a történetbe. Ezért az írást mindig igyekszem inkább úgy időzíteni, hogy relatíve hosszú, háborítatlan periódus álljon a rendelkezésemre.

H.:  Készítesz vázlatot, mielőtt nekikezdesz a kéziratnak?

O. A.: Igen, szoktam, ez a grafomániám része. Szeretek firkálni. Mindig van a közelemben papír és toll, hogy le tudjam jegyezni, ami eszembe jut. Akár az éjszaka közepén is. Sőt, olyankor jönnek a legjobb gondolatok.

H.:  Hallgatsz valamilyen háttérzenét vagy teljes csendben szeretsz dolgozni?

O. A.: Általában hallgatok valamit. A Szonátánál jó dolgom volt, ami zenéket megemlítek a regényben, azokat hallgattam is írás közben (van, amit játszottam is). Nekem a zene segít megnyugodni, belehelyezkedni egy jelenetbe, hangulatba, elkormányozni magam a jelenből. Teljes csendben még tanulni se voltam képes soha, nem hogy alkotni.

 
H.:  Szonáta gordonkára és kávédarálóra. Egyelőre csak ezt a regényed olvastam, és ennek is a címe fogott meg. Nehezen választottál címet? Milyen (elvetett) ötleteid voltak még?

O. A.: A címválasztás egész könnyen ment. Nem nagyon voltak variációk. Tudtam, hogy a zenével és a vendéglátással kapcsolatban akarok valami frappánsat, játszadozni kezdtem a szavakkal, és ez lett belőle. Meglepetésemre a kiadó sem akarta megváltoztatni, sőt, nagyon tetszett nekik. A hosszú címek manapság úgyis egyre népszerűbbek.

H.: A történetben kulcsszerepe van a zenének. A te életedben is fontos, játszol esetleg valamilyen hangszeren?

O. A.: Igen, és persze rögtön idézhetném Máté Pétert, vagyis „zene nélkül mit érek én”, de tényleg így van. Gyerekkorom óta tanulok mindenféle hangszereken játszani, legrégebb óta gitáron. Kórusban is énekeltem. Kipróbáltam a hegedűt, a kobozt, pár éve csellózni tanulok. Végül úgy tűnik, a csellóban találtam meg az igazit.

H.: Te tanultál/tanulsz olaszul? Miért ezt a nyelvet választottad? Volt már ebből adódóan valami érdekes/emlékezetes eseted? (például megértetted magad egy olasszal)

O. A.: Életemben eddig két nyelvvel estem szerelembe: az egyik a svéd, a másik az olasz. Gyönyörű a hangzása, a nyelvtana logikus, és igazán élvezet tanulni. Ezt is csak nemrég kezdtem el tanulni, 3-4 éve. Gyerekkoromtól fogva sokat jártunk Olaszországba nyaralni, az élményeinket bele is foglaltam a Szonátába. Sajnos elég introvertált vagyok, nehezen elegyedek beszédbe idegenekkel, de szerencsére ez az olaszokról nem mondható el, ők maguk szoktak leszólítani, beszélgetést kezdeményezni, ilyenkor mindig nagy élmény, ha mindenféle segédnyelvek alkalmazása nélkül sikerül hosszasan társalogni velük. Emlékezetes eseménynek a bobbiói templomi jelenetet hoznám fel az öreg bácsival a regényből. Az tényleg így történt. Varázslatos élmény volt!

H.:  Számomra a történet nagyon kedvelt része az olaszországi út volt. Tetszett, hogy ennyire részletes, mintha én is ott lettem volna. Te jártál már a könyvben szereplő városokban? Melyik a kedvenced?

O. A.: Igen, a legtöbb helyen jártam. Nagyon szerettem Sienát, Bobbiót és Firenzét. Sajnos nagyon rég jártam utoljára Rómában, úgyhogy egy ideje gondolkodom rajta, hogy vissza kéne menni. De nem nyáron. Júliusban voltunk ott és megolvadt a cipőnk talpa, olyan meleg volt a járda. Szerintem engem amúgy akármelyik olasz városban leraknának, elszórakoztatnám magam, rajongója vagyok a kultúrának, a nyelvnek, az olasz konyhának…

 H.: Zsini szimpatikus karakter lett, még úgy is, hogy nem minden döntését néztem jó szemmel. Van benne tulajdonság belőled, vagy teljesen fikció?

O. A.: Valószínűleg sok van benne belőlem, de azért főleg fikció. Az érzékenysége, a befelé fordulása és az önreflexiózás rám is jellemző tulajdonságok, de azért én nem vagyok ennyire haragos a világra, és nem hozok ennyire szélsőséges döntéseket. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy tisztázzam, például a zongoristák iránt érzett gyűlöletével sem azonosulok, szoktam zongorazenéket hallgatni, tisztelem a zongoristákat és én magam is szívesen tanulnék zongorázni, ha egyszer úgy alakulna.

H.: Tücskét nagyon szerettem, és eldöntöttem, hogyha nem is most, a saját kutyusom mellé, de egyszer lesz egy tacskóm. Neked van kutyád, esetleg pont tacskód? Mit lehet tudni róla?

O. A.: Sajnos már csak múlt időben tudok nyilatkozni. Két szálkás szőrű tacskónk volt, mindkettő különleges kis jellem volt. Tücske személyiségét a mi Milkánkról mintáztam. Éppen olyan jámbor és kiegyensúlyozott volt, mint a regényben. Imádta a napfényt, imádott enni, aludni, mindenütt jelen lenni, mindenről tudni, mindenről volt véleménye, amit elég egyértelműen a tudtunkra is juttatott. Már-már megszólalt. Vannak dolgok, amiket mi, kétlábúak tanultunk el tőle, és a mai napig használjuk. Nagyon hiányzik, napsugár lányka volt.

H.:  Michele-nek és Gurigásnak is megvan a jó és a kevésbé jó oldala. Mint minden embernek. Zsini helyében melyikőjüket választottad volna, és miért?

O. A.: Azt mondják, az ember lánya jófiút érdemel, mégis a rosszfiúba szeret bele. Michele az a tipikus mindent leromboló és újjáépítő szerelem, elemi, mély és ösztönös, ami felforgat testestül lelkestül. Minimum egy ilyen szerelem kell az ember életében. Ehhez képest Gurigás a kiegyensúlyozott, tartós, türelmes szeretet, ami mondjuk szép, ha egy mindent felforgató után ki tud alakulni két ember között. De hogy eleve így induljon…? Hát, nem tudom. Egyébként én személy szerint nagyon szerettem Gurigást és az ő kitartását. Michele egy igazi érzelmi hullámvasút, s mivel én is egy eléggé érzelmes ösztönlény vagyok, valószínűleg inkább egy Gurigás jellemű ember mellett találnám meg a békémet. De ugye, Zsini nem én vagyok…

H.:  Tervezel folytatást írni a könyvnek?

O. A.: Nem, határozottan nem.

H.: Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

O. A.: Van most egy újabb regényötletem, ehhez gyűjtök anyagot, mélységet, és lelki erőt, hogy a nyolc óra munka után még leüljek írni. Meg kell várnom, amíg az írás megszólít. És akkor az terv, hogy adok Nektek lányoknak, fiatal hölgyeknek egy újabb romantikus-realista történetet, amin együtt bosszankodhatunk és örömködhetünk.*mosoly*

Köszönöm az interjút Anna. Élmény volt elkészíteni.