Anne Bishop: Holló a hollónak (Mások 2.)

„A Mások egyáltalán nem hasonlítanak az emberekre, de nekik is vannak érzéseik. Sok-sok érzésük van.”

Kiadó: Twister media
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 512
Fülszöveg:
Meggie Corbyn elnyerte a Lakeside-i Udvarban lakó terra indigene lények bizalmát, de csak nehezen jön rá, mit is jelent köztük élni. Alapesetben, ember lévén Meggie alig lehetne más, mint megtűrt préda, de vérpróféta, cassandra sangue képessége teljesen más helyzetet teremt.
Két nagyon erős hozzászokást eredményező drog erőszakos cselekményeket váltott ki az emberek és Mások között; mindkét fajból többen meghaltak a közeli városokban. Így amikor Meggie látomásában véres hó és fekete tollak jelennek meg, Simon Wolfgard – a Lakeside-i Udvar alakváltó vezetője – elgondolkodik, vajon vérprófétájuk múltbeli támadást vagy jövőbeni eseményt látott.
Ahogy a próféciamondás késztetése egyre gyakrabban gyötri Meggie-t, a baj eléri az Udvart. A Mások és az a maroknyi ember, akik velük laknak, szükségszerűen együttműködik, hogy megállítsák az embert, aki elszántan akarja visszaszerezni az ő vérprófétájukat… és felszámolják a veszélyt, amely mindannyiuk pusztulásával fenyeget.

Anne Bishop a Mások trilógiája első kötetével beírta magát azok közé a szerzők közé, akiknek amint tudom, elolvasom a regényeit.
A Vörös betűkkel teljesen elvarázsolt, úgyhogy nem volt kérdés, hogy kell a polcra a folytatása (Ritkán örülök ennyire folytatásnak).
Nagyon köszönöm, hogy a Twister kiadó a rendelkezésemre bocsájtotta recenziós példányként.

 Innentől az első rész ismerete nélkül a bejegyzés SPOILERES, ezt tudva folytasd az olvasást.

Meggie Corbyn a Mások udvarában sikeresen teljesíti munkáját, mint Összekötő. Ám, amikor egyik látomásában véres hó, és fekete tollak szerepelnek, majd ezután nem sokkal az emberek a terra indigene lények között egyre feszültebbé és agresszívebbé válik a viszony, mindenki érzi, hogy baj közeleg, méghozzá nagy baj.
Az indulatokat pedig nem csökkenti a tény, hogy egy bizonyos ember még mindig magáénak akarja a vérprófétát.

Újraolvastam az első részt mielőtt ennek nekikezdtem, mert tartottam tőle, hogy nem mindent leszek képes felidézni egy év kiesés után, és nem akartam, hogy ez elvegyen az élményből.
Feleslegesen féltem, mert az írónő készségesen elmeséli a regény elején a korábbi kötet fontosabb eseményeit. De azért mégis csak jo(bb) volt így, egymás után olvasni, mert így legalább egyetlen percre se szakadtam el a Mások különleges, kissé hátborzongató, de nagyon is kellemes világától.

Gyakran tapasztalom azt, hogy egy erős kezdés után már nehezebb a szerzőnek hozni a megszokott szintet, ha esetleg folytatást ír. Épp emiatt, én a magam részéről mindig egy kicsit kevesebb elvárással kezdek neki a második részeknek.
Ám Anne Bishop varázslatot hajtott végre: ugyanis a Holló a hollónak túlszárnyalta a nyitókötetet.

Fantasy könyv fantasy világában újat alkotni biztosan nem egyszerű, ám az írónő a korábbi kötetben talán csak bemelegített, hagyta, hogy az Olvasó ismerkedjen a Lakeside Udvarral, a benne élő lényekkel, magával a hősnővel.

Ebben pedig fogta magát, és szinte minden egyes fejezetben újabb csavart olvashattam. Mintha csak Meggie próféciáját akarnám megfejteni… elsőre semmi értelme, ám ha az ember kicsit jobban elmélyül, átgondolja, és átrendezi magában az események láncolatát, akkor máris van benne logika.

Bár a logika megtalálása nem teszi egyértelművé a végkifejlet megoldását, ezt észben kellett tartanom. És talán épp emiatt okozott oldalról-oldalra, fejezetről-fejezetre meglepetést, pont ezért voltam képtelen letenni a könyvet annak ellenére, hogy tudtam lenne még egyéb dolgom is az olvasáson kívül….
A „csak még egy fejezet” bűnébe estem; úgy látszik, ez szinte természetesen ha Anne Bishop regény kerül a kezembe.

Végre jobban megismerhettem a szereplőket is, ezúttal nem csak Meggie-n volt a hangsúly, hanem a másokon is.
Külön öröm számomra, hogy Simon Wolfgang érzéseinek egy részét is megismerhettük, azt, hogy mennyit számít neki a vérpróféta, azon kívül is, hogy „kiváló csipogó játék” és kellemes, ahogy a bundáját simogatja. Imádtam kettőjük minden közös jelenetét, még úgy is, hogy úgy vettem észre, ebben a részben kevesebbet csipkelődtek egymással.

Sajnos Sam keveset szerepelt, amit kicsit sajnálok, mert ő a személyes kedvencem.
Viszont örülök, hogy Tess egy kicsit jobban a középpontba került, megtudtuk, milyen terra indigene lény és ő valójában, azt, hogy sokkal több és veszélyesebb dolog rejtőzik az emberi felszín alatt, mint azt akár a Mások, akár az emberek elképzelhetik.
Vlad és a többi vámpír is mintha több szerepet kapott volna ebben a részben, bár még mindig inkább megfigyelők és tanácsadók. És hátborzongatóan veszélyesek, bár ez a Sanguinati-nál nem újdonság.
Örülök, hogy az embereket érintő problémák, és a rendőrök nem szorultak háttérbe, hanem arányosan szerepeltek és vettek részt az események alakulásában. Burke tényleg több, mint amennyit elárul, Monthy és Kowalski pedig…kötélből vannak az idegeik, az biztos. Ahogy az is, hogy mindhármukról fogunk még hallani.
Valaki pedig nagyon szövögeti a szálakat a háttérben. Lehet, hogy nem az, akire gyanakodna az ember, de…biztos vagyok benne, hogy lesznek itt még érdekes fordulatok.

Nemrég fejeztem be a könyvet, de legszívesebben kezdeném először. Azért, mert tudom, hogy egyelőre nincs tovább, és várhatok most kitudja mennyit a folytatásra.
Több az izgalom, több a rejtély, több vér is folyik, mint az első részben, de ez azt hiszem, csak előnyére válik.
Egy percet sem unatkozik az, aki erre a sorozatra, erre a kötetre voksol, mert tényleg zseniális. Egyszerűen megszűnik az idő, és csak úgy peregnek a lapok.
Sose voltam egy túl nagy fantasy rajongó, de ezt a könyvet imádtam az első oldaltól az utolsóig. Levett a lábamról. Megint.