Keith Stuart: Kockafiú

" – Papa, mi egy csapat vagyunk – jelenti ki Sam.
– Igen, egy csapat vagyunk. Bátor kalandorcsapat."

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 456
Fülszöveg:
Alex, a harmincas éveiben járó apa élete válságos időszakát éli: a felesége kirakja otthonról, elveszti az állását, és rádöbben, hogy nem érti nyolcéves autista fiát, Samet. Amíg a család együtt volt, a gyermek nevelése, annak minden nehézségével együtt a feleségre, Jodyra hárult, mivel a hiteltanácsadó Alex éjjel-nappal a megélhetésükért dolgozott. Most, hogy – még ha csak rövid időszakokra is – egyedül lehet gyermekével, kiderül, hogy nem nagyon találja hozzá az utat. 
Alexnek át kell értékelnie a feleségéhez, a gyermekéhez, a saját családjához, a bátyja elvesztése okozta gyermekkori traumához és a munkához való viszonyát. A jég akkor törik meg, amikor Sam bevonja őt egy számítógépes játék, a Minecraft világába, amelyben a fiú otthonosan mozog. 
A sok humorral megírt, megható történetet a szerző saját élete hitelesíti: Keith Stuart a The Guardian számítógépes játékokkal foglalkozó szakújságírója, és a kisebbik fiánál néhány éve autizmust diagnosztizáltak.




A könyvet a kiadó korábbi marketingese, Zsófi ajánlotta a figyelmembe, azután, hogy áradoztam neki a Tűzben égve című regényről.
Eddig még nem lőttem mellé az ajánlásaival, szóval kiváncsian vettem a kezembe a könyvet.

Alex-re rájár a rúd az utóbbi időben: felesége egy kis szünetet kér tőle, a munkahelyéről elbocsájtják, ráadásul autista fiához egyszerűen nem találja az utat.
Ám, amikor lehetőséget kap arra, hogy néhány napot együtt töltsön Sam-mel, egy olyan világba kaphat betekintést, ami tele van meglepetésekkel, és csodákkal. Sam világába.
Vajon helyre hozható-e minden kapcsolat? Önmagunk megismerése mennyire fontos mások megismeréséhez?

Olvastam már olyan könyvet, ami az autizmusról szól, és azt nagyon kedveltem is. Sajnos magyar nyelven kevés olyan regény érhető el, ami erről az állapotról ír hitelesen, így örömmel vettem kézbe az író regényét.

Bevallom őszintén, én az elejét rettentően untam. Arra számítottam, hogy majd Sam, a vele való kapcsolat, a mindennapjai lesznek a középpontban, ehelyett kaptam egy apát a saját nyavajáival.
Volt egy pillanat, amikor azt mondtam, félreteszem az egészet.

De azért csak ott ül(t) egy kismanó a vállamon, aki arról sugdosott a fülembe, hogy ne, semmiképp ne tegyem félre, mert ez még akár jó is lehet, és igenis tetszeni fog.
Úgyhogy hallgattam a hangocskára, és folytattam az olvasást; és milyen jól tettem. Kicsit ugyan késve, mint ahogy kedvelem, de megjött az áttörés: pont, ahogy Alex kapott lehetőséget kapcsolatba lépni a fiával, pont úgy nem akartam letenni én sem a könyvet.

A Minecraft nevű játék katalizátor volt a kapcsolatteremtésre, arra, hogy valamiféle kommunikáció kezdődhessen apa és fiú között. Egy olyan, amit nem nehezített az autizmus, az élet, és egy Sam számára nehezen feldolgozható világ sem.
A játékban minden kiszámítható, logikus, és egyszerű volt.
A játékban nem volt autizmus, nem volt feszültség, vagy kérdések.
A játékban csak két karakter volt, akik felfedezték „Sam és Apa” világát, megépítették a londoni Tower-t, és egyszerűen csak jól éreztük magukat.
Nagyon szerettem olvasni ezeket a részeket, azt, hogyann válik Sam egyre jobban megismerhetővé mind Alex, mind az Olvasó számára.

Sam, akinek az autizmus ellenére is vannak tervei, és álmai. Aki felnőtteket meghazudtoló módon mutat fityiszt az állapotának, és legyőzi a félelmét.
Él, nem csak áthalad az életen.

Alex nagyon sokáig bosszantott, töketlennek, kicsit talán szerencsétlennek is láttam a karakterét. Aztán ahogy haladtam, rájöttem, hogy durván félreismertem. Nem töketlen, csupán csak megvannak a maga akadályai az életben, amit nehezen volt képes maga mögött hagyni.
Alex nem csupán apa, aki számára közös nevezőt találni a fiával valódi kihívás. Nem.  Ő egy férj is, akinek rá kell jönnie arra, mit is rontott el a házasságában, és hogyan tudna újra közel kerülni Jody-hoz.
Ő egy testvér is, akinek fel kell dolgoznia azt, ami vele történt és meg kell tudnia bocsánatai önmagának.

Ha már említettem a mellékszereplőket: Jody-nak minden elismerésem. Hiába él házasságban, sokáig mégis inkább olyan volt, mint egy gyermekét egyedül nevelő anya. Mégis mindig képes volt türelemmel és szeretettel fordulni Sam-hez, emelett pedig nem feladni az álmait. Amikor pedig az élet lehetőséget adott számára, nem félt megragadni azt.
Dan volt az igazi színes pont a történetben. Kicsit talán őrült, de fantasztikus stílusa van. és mindenbe félelem nélkül ugrik bele. Mondhatni, habzsolja az életet, mégsem égett még ki. Amikor pedig a barátjának kellett egy hely, ahol összeszedi magát, kérdés nélkül ajánlotta föl a vendégszobáját, matraccal együtt. Igazi barát, akiről élveztem olvasni.
Emma, Alex anyukája  vagy Olivia se kihagyható szereplők,annak ellenére se, hogy nem szerepeltek túl sokat.
Emma, a világjáró testvér, akiről senki nem tudja, miért is utazik országról országra, talán menekülésből, vagy hogy rájöjjön ki ő?! Ám amikor hazatér, rá kell jönnie, hogy a magunknak való megbocsájtás az élet, és a jellemfejlődés része, egy olyan tapasztalat, amit semmilyen út nem helyettesíthet.
Alex anyukáját én annyira szerettem, hogy legszívesebben megölelgettem volna. Kedves, erős asszony, akinek a gyermekei boldogsága az első. Sajnálom, hogy ilyen ritkán szerepelt, olvastam volna még róla.
Olivia és a többi gyerek az élő példája annak, hogy csak a felnőtteket moccskolta be az előítélet, a többi gyerek kedvesen és szívesen fordul azokhoz is, aki más, mint ők. Képesek szívből bocsánatot kérni, nemm csupán szavakkal, hanem tettekkel is.

Összességében azt kell mondanom, hogy egy nagyon pozitív olvasmányélményt kaptam  a könyvtől. Féltem tőle, hogy a PS játék ismeretének hiányában kevésbé lesz élvezhető, de nem így lett, sőt; talán a játék jeleneteit élveztem az egyik legjobban.
Sok minden van ebben a könyvben a kockafiún kívül: emberi kapcsolatok, megbocsájtás, továbblépés, szeretet. Olyan dolgok, amik túlmutatnak az autizmuson, ám ha nem lenne ez az állapot, talán a szereplők fele még mindig nem tudna túllátni a saját problémáján.
És valóban: az online és a valódi élet is kaland; ha elég bátorság van bennünk belevágni.
 

2 megjegyzés:

AniTiger írta...

Ó, nem is bánom, hogy megvettem. Kell nekem ez a történet. <3

K. A. Hikari írta...

Szia Ani <3
Ne haragudj, elveszett a hozzászólásod a virtuális világ káoszában, csak most vettem észre. Olvastad azóta a könyvet? Ha igen, tetszett?
*Hikari

Üzemeltető: Blogger.