Meik Wiking: Az emlékteremtés művészete

„Röviden: a boldog emlékek teszik az életet varázslatossá és fontossá.”

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 288
Fülszöveg:
Némelyik ​nap csak úgy tovatűnik anélkül, hogy bármi nyomot hagyna, de vannak olyan napok, amelyekre egész életünkben emlékszünk.
Emlékszel az első csókra? A legfinomabb ételre, amit valaha kóstoltál? Vagy a frissen nyírt fű illatára egy verőfényes nyári napon?
Ha valami ingerli az érzékszerveinket, ha igába fogjuk az első élmények erejét, ha tudatosítjuk magunkban érzéseinket és érzelmeinket, valószínűleg sikerül megőrizni a boldog emlékeket.
De milyen összetevők alkotják ezeket a boldog emlékeket? Miért van az, hogy egy dallam, egy illat, egy íz vissza tud minket röpíteni valamihez, amiről azt hisszük, rég elfelejtettük? Meg lehet tanulni, hogyan alkossunk boldog emlékeket, és hogyan őrizzük meg ezeket mindörökre?
A boldogságkutatás eredményeit felhasználva Meik Wiking erre tanítja meg olvasóit. Adatok és naplók, interjúk és globális felmérések, tanulmányok és pszichológiai kísérletek eredményeire támaszkodva ez a könyv megmutatja, hogyan készíthetünk tökéletes pillanatokat, olyanokat, amelyekre életünk végéig emlékezni fogunk. Olyanokat, amelyek átformálják énünket.

Ismerős az a helyzet, amikor a szerző oldalán látod au infót, hogy új könyve fog érkezni és már akkor tudod, hogy neked ez is kell, amikor még szó sincs magyar nyelvű megjelenésről?
Nos, így jártam Meik Wigink legújabb könyvével. Itt is nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt a Kossuth kiadónak!

Miután elolvastam a Hygge-t azonnal akartam venni egy repülőjegyet Dániába, és lehetőleg ott maradni egy kis ideig. Aztán a kezembe került a Lykke, és totál boldog meg békés lettem az olvasása után. Ebből kiindulva azt hiszem, már nem is olyan meglepő, hogy tudni akartam, Meik mit és hogyan ír az emlékekről, az emlékteremtésről.

Vallom azt, hogy nincsenek véletlenek, és jó oka volt annak, hogy hiába itt van már legalább két hete a könyv, csak most kezdtem el olvasni.
Épp pszichológia vizsgára tanultam, de már úgy éreztem, kifolyik a sok infó a fülemen (tudtátok, hogy az agyunk kb. 1000 milliárd adatot képes tárolni?) úgyhogy nekikezdtem ennek a könyvnek. Milyen jól tettem!

Nem szoktam, de nem bírom ki, hogy egy-két mondatban ne beszéljek a kinézetéről. Egyrészt egységes a másik két könyvvel, másrészt meg gyönyörű szép kívül-belül. Olvastam, hogy másnak sok volt benne a kép/ábra, szerintem viszont feldobta a könyvet. Jó volt nézegetni a nagyobb fotókat, bogarászni a különböző rajzokat. Nem vagyunk egyformák, nekem ez a része is pozitívum volt.

Kép a könyvből

Ha szöveges részt nézem, nekem kicsit kevesebbet nyújtott, mint a boldogságkutató előző két könyve. Nem tartalomban, mert az zseniális, csak nem igazán váltott ki belőlem mély érzelmeket.
Ötletes, hogy valaki arról ír könyvet, hogyan teremtsünk emlékeket. Azt hinné az ember, hogy ez igazán „alap” dolog, de olvasás közben rájöttem, hogy talán mégsem az.

Meik Wiking nem csak megírta a könyvet, hanem a Boldogságkutató Intézet többi munkatársával együtt egy kutatást is végzett, az alanyokkal felidéztetve különböző emlékeket, lehetőleg pozitívakat. Néhány emlékről konkrét idézet is van a könyvnek, megmosolyogtató volt olvasni, hogy kiben mi kelt nosztalgikus érzéseket: egy nyári munka, vagy éppen néhány nap kettesben a élete választottjával a tengerparton.

Nagyon örülök, hogy szó esett arról, hogyan lehet „tartósabbá”, könnyebben előhívhatóvá tenni egy emléket. Nem csak a látvány, meg az a lényeg, hogy megélje az ember a pillanatot. Esélyt kell adni a többi érzékszervünknek is, hogy befogadja és tárolni tudja: egy nem mindennapi illattal, különleges hanggal, egy rendkívüli anyag tapintásával is.

Nagyon szerettem a különleges történeteket olvasni, amik nem a kutatás alanyaitól, hanem magától Meik Wikingtől származtak. Nem csak a könyvet, a témát hozta ezáltal közelebb, hanem a saját lelkivilágát is, azt, hogy milyen ember is ő. (Válasz: igazán szeret emlékezetes emlékeket gyűjteni!)

Kép a könyvből

Még egy valamit kiemelnék ez pedig a virtuális világ. Külön részt szán az Instagramnak a könyvben, és itt gondolkodtam el igazán, hogy vajon elég-e a világhálón rögzíteni életünk meghatározó élményeit, vagy szerencsésebb lenne visszatérni a régi jó papíralapú fényképekhez? Olvassátok el a könyvet, aztán kíváncsi vagyok, ti hogyan látjátok.

Kikapcsolódásnak nagyon-nagyon jó volt, és azt kell mondanom, tele van a kötet post itekkel, amik azokat a részeket jelölik, amiket biztosan el fogok olvasni többször is.
Amolyan elmélkedős, mégis szórakoztató könyv lett, ami tökéletesen vegyíti a „szakmai” hangot a „mindennapival”.
Ha legközelebb olyan élményben lesz részem, amire szeretnék egy hónap, egy év, vagy egy évtized múlva is emlékezni, eszembe fognak jutni Meik Wiking szavai. Ideje tudatosabban gyűjteni a pillanatokat. Nem tudhatom, hogy idővel melyik válik nagyon kedves emlékemmé.

*Hikari