Novellázzunk: Emlékchip

Szeretnék idén sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben nagy segítségemre van Neil Gaiman novellaíró kihívása, aminek a lényege, hogy minden hónaphoz tartozik egy inspiráló kérdés. Ehhez a hónaphoz például az, hogy mi a legfurcsább dolog, ami történt veled?
Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat.
Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.


K. A. Hikari: Emlékchip

Nem sejtettem, hogy a prioritásom ennyire könnyedén megváltozhat. Csak annyit tudtam, hogy nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy bentről, a meleg szobából figyelem az időt, nyakamon volt a területi mérkőzés. Az aranyérem nem nyeri meg saját magát. A siker volt az életem alapja: ha nem voltam sikeres, nem voltam látható sem.
Ezzel a nézetemmel egyedül voltam, a többi csapattársamnak eszébe se jutott kidugni az orrát ilyen pocsék időben, ezért kerülgettem csupán a képzeletbeli ellenfeleimet, miközben biztos kézzel tartottam magamnál a kosárlabdát, senkinek nem hagyva, hogy megszerezze, majd csont nélkül küldtem be a hálóba.
Néhány ismétlés után mégis felvettem egy pocsolyából, aztán úgy döntöttem, amit tehettem, megtettem, és kisöpörve vizes hajamat az arcomból futólépésben menekültem be a meleg, száraz öltözőbe.
Kis idő elteltével már a szabad ég alatt sétáltam zsebre dugott kézzel, bármiféle úti cél nélkül. A pocsék időjárás előhozta a melankolikus énemet, megfordult a fejemben a kérdés, mi lesz akkor, ha következő bajnokságot elveszítjük? Mit fogok kezdeni magammal? A sporton kívül nem értettem semmihez sem, nem voltam másban kiemelkedő.  Haza nem sok kedvem volt menni ilyen hangulatban, de azt is el kellett ismernem, hogy a szakadó esőben sétálni biztos módja egy tüdőgyulladás összeszedésének, én pedig nem voltam olyan helyzetben, hogy ezt megengedjem magamnak, ezért mégis lefordultam a házunk felé vezető útra.
Fehér boríték lógott ki a postaládánkból, magamhoz vettem néhány reklámanyaggal együtt, mielőtt beléptem az üres lakásba. Se apámat, se az öcsémet nem találtam otthon. A boríték a klinikáról érkezett és legnagyobb meglepetésemre az én nevemre szólt, így felbontottam. Egy apró emlékchip esett ki belőle, mire összeszorult a gyomrom és önkéntelenül is megvakartam a fejemet. Ilyen chipet ültetnek mindanyiunk agyába még a születésünk előtt… és távolítanak el, miután meghalunk, rajta minden emlékünkkel. Legyen az egy kép, amit láttunk, egy vallomás, amit hangosan kimondtunk, minden rajta van ezen a chipen. És a családtagokon kívül nem kaphatja meg más, kivéve, ha az elhunyt máshogy nem rendelkezik. Kicsoda halhatott meg, akihez nekem közöm volt?!
A szobámba lépve bekapcsoltam a gépemet, és remegő kézzel csúsztattam be a chipet. Ismeretlen eredetű adathordozó akar csatlakozni. - villant fel az üzenet, mire rákattintottam az engedélyezés gombra.  Ahogy beugrott a RAINA BAKER név, összevontam a szemöldökömet. Ismertem ezt a lányt. A szülei egy lakástűzben haltak még évekkel ezelőtt, ő maga pedig nevelőszülőknél él, akik nem kényeztették ugyan el, de nem is bántak rosszul vele. Általános iskolás korunk óta egy iskolába jártunk, de nem tudtam a legféltettebb titkait, nem ismertem mi a kedvenc színe, vagy hogy reggel kávéval vagy teával kezdi a napot. Tizennyolc éves volt, és nem volt köztünk semmi… Egyre inkább nem értettem, miért van nálam az emlékchipje.
Rákattintottam egy hangfájlra, aminek a neve az én nevem volt, hátha az választ ad a kérdéseimre.

- Noah - hallottam meg kedves, halk hangját. - Ha most hallod ezt az üzenetet, az azt jelenti meghaltam és életemben nem tudtam neked elmondani, hogyan is érzek. Így a síron túlról teszem ezt meg. Hat évesek voltunk, amikor először megláttalak, és beléd szerettem. Te kosaraztál, és mindenki tudta, egy nap sokra viszed majd én meg csak… én voltam. Messziről figyeltelek, és soha nem gondoltam, hogy többet látsz bennem egy barátnál. Talán nem is adtam rá okot soha, nem adtam jelét annak, hogy én szeretném, ha több lehetnék számodra egy lánynál, akitől elkéred a házi feladatot.  Mindketten felnőttünk, a kedvességed és az irántad táplált érzéseim azonban nem változtak. Szeretlek, Noah. De ez most már nem számít. Kívánom, hogy megtaláld a boldogságot, egy lány mellett, aki nem lehettem én - totális sokkban vártam, hogy folytatódjon a hangfelvétel. De nem volt tovább. Vége volt. Ahogy egy emberi életnek is.
Nem tudtam, és nem is akartam megmozdulni, csak pörögtek a gondolataim, megállíthatatlanul és zavarosan. Tudtam, hogy sok lánynak tetszem, vonzó lehetett számukra a kinézetem és a sportban elért eredményeim is, én viszont sorra utasítottam el a közeledésüket. Egyszerűen nem fért bele egy kapcsolat. Raina viszont abban a kisebb csoportban szerepelt, akik látszólag nem ájultak el tőlem, mert voltak sokkal fontosabb dolgaik. Erre most ledobta a bombát, én meg rádöbbentem, hogy teljesen félreismertem, rosszul értelmeztem a jeleket. Nem éreztem túl jó embernek magam itt, a gép előtt ülve. 

Hiába agyaltam rajta, arra sem találtam választ, hogyan halt meg a lány. Beteg volt? Vagy baleset érte? Mikor legutóbb láttam, úgy tűnt, minden rendben van.
Újra és újra lejátszottam a felvételt addig, amíg szinte minden szót kívülről fújtam. Egyszerűen nem tudtam megérteni, miért kellett egy tragédiának történnie ehhez, hogy Raina elmondja, amit érzett?!  Az élet rövid, én se tudhatom, mikor ér véget a sajátom. Mégis itt ültem a szobámban, kosaraztam, mert ezt várták tőlem, kitűnő voltam, mert ez várták tőlem, mintagyerek voltam, mert ezt várták tőlem… Rádöbbentem, hogy már én magam se tudom, mikor viselkedtem úgy, hogy azt én akarjam. Ez a gondolat egyszerre volt rémisztő és kiábrándító.
Kivettem a chipet a gépből, mélyen a fiókom mélyére rejtettem és nagyot sóhajtva elhagytam a szobámat. Ideje a saját kezembe venni a sorsom irányítását, és végre igazán boldognak lennem.

A történet egy hét évvel ezelőtti írásom átdolgozása.

Az eredeti változat ITT olvasható.

*Hikari