Novellázzunk: Magyar vagyok
Szeretnék idén sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben nagy segítségemre van Neil Gaiman novellaíró kihívása, aminek a lényege, hogy minden hónaphoz tartozik egy inspiráló kérdés. Ehhez a hónaphoz például az, hogy melyik történelmi alak jut eszedbe a márciusról?
Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat.
Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.
K. A. Hikari: Magyar vagyok
Zsófi nem akarja ezt az egészet. Ideges, feszült, szabadulni
szeretne a fellépés, a kimondásra váró szavak néma súlya alól.
Nemet kellett volna mondania, amikor a tanárnő hetekkel korábban felkérte a műsorban való szereplésre, mégsem tudta megtenni: jó volt érezni, hogy szükség van rá, hogy számítanak rá.
Mostanra azonban már megbánta.
A fehér blúzt túl szűknek, a fekete szoknyát túl rövidnek érzi, a kokárda is mintha szúrná a mellét… természetesen semmi ilyesmiről nincs szó, csak az izgalom, a szerepléstől való félelem miatt képzeli ezt.
Egy meleg kéz fogja meg az övét,ujjak kulcsolódnak az ujjaira, ő pedig félénken pillant a mellette álló Botira, erőt merít az őt figyelő kék szempárból, a kedves mosolyból. Az osztálytársa vele ellentétben nyugodt és ez valamennyire őt is megnyugtatja.
Vesz egy mély levegőt, és még mindig a fiú kezét fogva sétál föl a színpadra akkor, amikor a műsorban ők következnek. Egy egész iskola figyeli, diákok, tanárok egyaránt. Mögötte a szintén szereplő barátai támogatását érzi, maga előtt pedig sok száz szempár hol izgatott, hol unalmas pillantását látja.
A torka száraz, a keze izzad, úgy érzi, nem fog tudni megszólalni. Pedig muszáj lenne, ő kezdi a verset, kettőjük előadása adja a gerincét a műsornak. Mégis… mintha csomót kötöttek volna a nyelvére, nem képes megformálni a szavakat.
- Föltámadott a tenger/ A népek tengere… - ezek az ő sorai, de nem ő ejti ki őket. Óvatosan sandít a mellette álló fiúra. Kihúzta őt a kellemetlen helyzetből, átvette a szerepét. Érzi, hogy a pánik lassan csillapodik a lelkében.
- Reng és üvölt a tenger/Hánykódnak a hajók… - veszi fel a fonalat, és talán csak képzelődik, de mintha egy halk sóhaj szakadna fel Botondból. Nem bicsaklik meg a hangja, ahogy végigmondja a versszakokat.
- Jegyezd vele az égre/Örök tanúságúl… - az utolsó versszakba ketten kezdenek bele, összhangban mondják ki a szavakat, olyan tökéletesen, ahogy még egyik próbán sem sikerült.
Csendesen lépnek hátra mindketten, beleolvadnak a többiek által alkotott tömegbe.
Zsófi úgy érzi, a múlt szellemei súgnák fülébe üzenetüket: ne maradj néma, szólalj fel, hallasd a hangodat, tedd fel a kérdéseket, követeld a válaszokat.
Önkéntelenül is elgondolkodik, miközben a műsor megy tovább: ezt jelenti a hazaszeretet, a szabadságvágy?
Nemet kellett volna mondania, amikor a tanárnő hetekkel korábban felkérte a műsorban való szereplésre, mégsem tudta megtenni: jó volt érezni, hogy szükség van rá, hogy számítanak rá.
Mostanra azonban már megbánta.
A fehér blúzt túl szűknek, a fekete szoknyát túl rövidnek érzi, a kokárda is mintha szúrná a mellét… természetesen semmi ilyesmiről nincs szó, csak az izgalom, a szerepléstől való félelem miatt képzeli ezt.
Egy meleg kéz fogja meg az övét,ujjak kulcsolódnak az ujjaira, ő pedig félénken pillant a mellette álló Botira, erőt merít az őt figyelő kék szempárból, a kedves mosolyból. Az osztálytársa vele ellentétben nyugodt és ez valamennyire őt is megnyugtatja.
Vesz egy mély levegőt, és még mindig a fiú kezét fogva sétál föl a színpadra akkor, amikor a műsorban ők következnek. Egy egész iskola figyeli, diákok, tanárok egyaránt. Mögötte a szintén szereplő barátai támogatását érzi, maga előtt pedig sok száz szempár hol izgatott, hol unalmas pillantását látja.
A torka száraz, a keze izzad, úgy érzi, nem fog tudni megszólalni. Pedig muszáj lenne, ő kezdi a verset, kettőjük előadása adja a gerincét a műsornak. Mégis… mintha csomót kötöttek volna a nyelvére, nem képes megformálni a szavakat.
- Föltámadott a tenger/ A népek tengere… - ezek az ő sorai, de nem ő ejti ki őket. Óvatosan sandít a mellette álló fiúra. Kihúzta őt a kellemetlen helyzetből, átvette a szerepét. Érzi, hogy a pánik lassan csillapodik a lelkében.
- Reng és üvölt a tenger/Hánykódnak a hajók… - veszi fel a fonalat, és talán csak képzelődik, de mintha egy halk sóhaj szakadna fel Botondból. Nem bicsaklik meg a hangja, ahogy végigmondja a versszakokat.
- Jegyezd vele az égre/Örök tanúságúl… - az utolsó versszakba ketten kezdenek bele, összhangban mondják ki a szavakat, olyan tökéletesen, ahogy még egyik próbán sem sikerült.
Csendesen lépnek hátra mindketten, beleolvadnak a többiek által alkotott tömegbe.
Zsófi úgy érzi, a múlt szellemei súgnák fülébe üzenetüket: ne maradj néma, szólalj fel, hallasd a hangodat, tedd fel a kérdéseket, követeld a válaszokat.
Önkéntelenül is elgondolkodik, miközben a műsor megy tovább: ezt jelenti a hazaszeretet, a szabadságvágy?
*Hikari
2 megjegyzés:
Nem hallottam mêg erről a kihívásról, örülök, hogy általad rábukkanhattam. Végig olvastam a kérdéseket és hasonlókat éreztem, mint te. Egyetlen kérdés, ezer gondolat.
Na, de hogy a novelláról is szót ejtsek, hosszához képest igazán tartalmas, és tetszik nagyon az üzenete! Mindig jó érzés látni, amikor valakiben mélyen igenis ott él a hazaszeretet! :)
Erre a kihívásra direkt nem hosszú szöveget tervezek írni (lehetne, de értelmét nem látom), az pedig, hogy így is átjönnek érzelmek/érzések nagy öröm számomra. Köszönöm, hogy elolvastad, remélem az áprilisi történet is tetszeni fog majd.
Megjegyzés küldése