Eszes Rita: Illangók (Illangók 1.) {+ Interjú}

„Néha egy pillanat is képes mindent megváltoztatni.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 400     
Fülszöveg:
Mark ​és Patrick testvérek, és évek óta Írországban élnek. Egy vadászkastélyt örökölnek Erdélyben, ami elhagyatottnak és lepukkantnak tűnik, ám különleges titkot rejt.
A nagyvárosi élet után a vidék unalmas, füves cigit keresnek, és az egyik helyitől egy bódító gombát kapnak. Kiderül nem véletlenül, egy különleges, vad lány csempészte eléjük.
Ki az a titokzatos lány a kocsmából, akinek szókimondó stílusa leveszi a lábáról Patricket? És ki az a szőke, időtlen szépség, akiről Mark nem tudja levenni a szemét?
Lehet-e szívből szeretni valakit, aki ennyire más?
Az egyik lány veszélyes, a másik finom lelkű és érzékeny, de közös bennük, hogy azt állítják, egy másik világból jöttek, és a fiúkra küldetés vár. Történeteik nyomán megelevenednek az ősi legendák, és miközben várak és mesebeli lények bukkannak fel, minden hely valamilyen titkot sejtet.
Mark segíteni akar, Patrick mindig új élményeket keres – de jó ötlet elindulni a két furcsa lánnyal?

Eszes Ritától két éve nagyon szerettem a Rókatündér című könyvet, így amikor felajánlott egy példányt az Illangókból is, gondolkodás nélkül elfogadtam. Mindenki kezdi valahol, kíváncsi voltam rá, hogy az írónő hol kezdte.
Nem volt rossz, de el kell ismernem: ha elsőként ezt olvasom, nem valószínű, hogy kedvet kapok a többi könyvéhez.

Egy ikerpárt Patrickot és Markot kapjuk főszereplőként, akik megöröklik elhunyt rokonuk erdélyi kastélyát. A fiúk nyaralásnak, levegőváltozásnak fogják fel az utat, de hamar csalódniuk kell: sokkal több forog kockán, mint ők azt gondolják. Titkos, elhallgatott családi örökség kerül napvilágra, azonban nagy vagyon helyett feladatot kapnak: alá kell szállniuk a Pokolsárba, ami pont olyan borzalmas, mint ahogy hangzik.
Vajon képesek lesznek elszakadni a racionalitás talajától és teljesíteni egy olyan sorsot, amire egyikük sem készült fel?

Tartalom alapján ugyan érdekesnek tűnt a történet, de még így is hónapokig tologattam, először a vizsgaidőszakra fogva, utána meg minden más akadt a kezembe, szegény regény bő két hónapig várt a sorára, és igazából nem is tudom, miért. Aztán mikor láttam, hogy maga a szerző is a köny(ek)nek szenteli a júliusi hónapot, úgy döntöttem egy jelnek veszem, hogy már tényleg ideje elolvasnom.
 Akármennyire is akartam szeretni, nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk. Annyira nem, hogy még a felén is túljutva azt éreztem, hogy ez most nem az én könyvem, nem nekem íródott, vagy legalább is nem jó alkalommal vettem kézbe. Sajnálom, mert ez az ambivalens érzés végig bennem maradt: élveztem, mégis valamiért untam is, bármennyire nem akartam ezt ennyire nyíltan leírni. Sajnos így van.

Eszes Rita rengeteg mitológia forrást illetve leírást (utóbbit inkább a történet elején) használt, és úgy éreztem, ezek inkább megakasztják a cselekményt sem mint előre viszik. A leírásoknak ugyan örültem, mert így valóban olyan érzésem volt, mintha ott lettem volna Patrick-kal és a többiekkel Erdélyben majd a Pokolsárban, de egy idő után már kicsit sok volt. Mintha egy Móricz Zsigmond írást olvastam volna: annyira részletekbe menő leírások voltak, amiket idővel átugrottam.
Ott van a másik pillére a történetnek, ez pedig a rengeteg erdélyi mitológia. Ez inkább a történet előrehaladtával vált számomra érdekessé, az elején kicsit olyan érzésem volt, hogy erőszakosan próbálnak minél több információt lenyomni a torkomon. Aztán ahogy megérkeztünk a Pokolsárba, ezeket már inkább fogtam fel kiegészítésként, mint valami olyan infóként, amelyre szükség van, és így számomra valamivel emészthetőbb lett.

Patrick és Mark karakterével a történet végéig nem tudtam dűlőre jutni. Oké, hogy ikrek, de annyira hasonlítottak egymásra, annyira nem találtam bennük egyéni, megkülönböztető jellemvonást, hogy már én éreztem magam kellemetlenül miatta.
Tartod és Firtos karaktere ezzel szemben tök jól elkülönült egymástól, sokkal könnyebben tettem le a voksomat egyik vagy másik testvér tette mellett.  Nálam egyértelműen Tartod felé billen a mérleg nyelve, de Firtos is kedvelhető volt.
A különböző mitológiai lényekről is érdekes volt olvasni, nálam egyértelműen Hiripné fiai(nak lovai) és Cenk volt a "kedvenc", ha mondhatok ilyet.

Tény és való, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett most sem, hogy befejeztem az olvasást és aludtam is rá egyet. Úgy érzem, jobbat és többet is ki lehetett volna hozni ebből a történetből, és sajnálom, hogy teljes mértékben a tetszésemet se tudta elnyerni, hiába az erdélyi mondavilág és a sokszínű fantasylény felhozatal.
Ugyanakkor elismerem, hogy felkeltette az érdeklődésemet annyira, hogy el akarjam olvasni a folytatást, és meghozta a kedvemet ahhoz is, hogy elutazzak Erdélybe valamikor.

 ***

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Eszes Ritával -

Hikari: Aranymosást nyertél a kötettel. Milyen érzés volt nevezni, majd később megnyerni a pályázatot?

Eszes Rita: Nagyon furcsa volt az egész folyamat számomra, mert én azelőtt sosem mutogattam senkinek az írásaimat, nem is pályáztam korábban semmivel, sehová. Szóval nagy lépés volt és rettentő bátornak éreztem magam miatta. Emlékszem, furcsállottam, hogy mennyire „szabad” az egész, arra számítottam, hogy majd aláíratnak velünk mindenféle papírt, hogy ha nevezek, akkor nem vihetem máshová a könyvem, meg ilyesmi, hogy ne dolgozzanak vele feleslegesen. Ez egyébként valahol tényleg le van írva az oldalon, de nyilván nem lehet több száz versenyzővel mindenféle szerződéseket aláírni előre külön-külön. Aztán eltelt nagyon sok idő a kikerülésig, és szinte már el is felejtettem, hogy van ez a dolog. Amikor kitették az első részletet, úgy emlékszem, a legelső kritika pont elég szigorú volt, de persze volt sok igazságtartalma. Aztán jött több dicséret is. Arra emlékszem ezek közül, hogy egy fiú meglepődött, hogy ezt a fiú szemszöggel indító könyvet lány írta, illetve valaki más Nora Robertshez hasonlította a stílusom. Tudom, tudom, ő már nem éppen fiatalos és trendi, de akkor is nagy név, én még tizenévesen olvastam anyukám könyveit tőle, úgyhogy ez elképesztően jól esett. A pontosítás kedvéért azért hozzáteszem, hogy végül nem én nyertem, hanem Szöllösi Kristóftól az Acélszenteket és Bakti Viktortól az Integrálva című regényt választották a lektorok abban az évben, az én könyvem pedig közönségdíjas lett. Persze ez nagyon jól esik és ugyanúgy örülök neki, sőt… De olyan szempontból van jelentősége, hogy az első szerkesztés nyilván elég melós volt, rengeteget tanultam belőle Róbert Katalintól, utána végeztem el az íróiskola kurzusait sorra. Csak azért, hogy a továbbiakban megkönnyítsem szegény szerkesztőm életét.

H.: Felmerült-e benned az írói álnév használata, amikor kiderült, hogy kiadásra kerül a történeted?

Eszes Rita: Úgy voltam vele, hogy ha kérik, akkor persze, simán, de nem gondolkodtam rajta és nem találtam ki semmilyen álnevet. Varga Bea, a kiadó főszerkesztője mondta nekem egy beszélgetés során, hogy szemben mondjuk a kilencvenes évekkel, amikor magyar névvel alig lehetett boldogulni a piacon, ez ma már nincs így. Általában azok választanak álnevet, akiknek a neve mondjuk már „foglalt” valamilyen politikai szereplő vagy híresség által, esetleg nagyon nehezen kimondható és megjegyezhető a családnevük vagy éppen pont fordítva: túl általános, olyan, amiből sok van. Esetleg van olyan író, aki nem akarja, hogy felismerjék, mert mondjuk iskolai tanár és közben erotikus regényeket ír. De nekem az erdélyi történethez kifejezetten jó volt a magyar név, tehát ha álnevet használok, akkor is lehet, hogy magyar álnevet ajánlottak volna. Egyébként én könyves csoportokban még most is találkozom sokszor olyan előítélettel, hogy „magyartól nem olvasok” – ez valahol persze nem jó érzés, valahol meg megértem, mert mondjuk egy külföldről érkező könyvvel, amit már több millióan olvastak és szerettek, nyilván nehezebben nyúl félre az ember, kisebb vele a rizikó. Ezért aztán tök hálás vagyok azoknak az olvasóknak, akik így, a saját nevemmel is kézbe veszik a regényeimet. 

H.:Illangók, akik nem tündérek és mégis, Erdély, ami tele van rejtéllyel. Hogy jött az ötlet, mesélnél erről egy kicsit? 

E. R.: Mindig szerettem a mondákat és a legendákat, meg a kicsit hátborzongató történeteket és lényeket. 2013-ban született a kisfiam, és amikor otthon maradtam vele, több lett az időm. Akkoriban az Alkonyat-sorozat sikerét meglovagolva már a nagyon sokadik bőrt húzták le a vámpírokról, és persze rendszeresen felmerült ezzel kapcsolatban Erdély neve. Én meg úgy voltam vele, hogy na, de gyerekek, hát nem tudtok ti semmit? A vámpírok aztán lófütty ahhoz képest, hogy mi minden van ott igazán! Azt gondoltam, ez érdekes lehet, itt van tök közel, és szerintem nem csak a külföldi írók, de a magyar olvasók sem különösebben ismerik ezeket a sztorikat. Meg az is zavart, hogy az ilyen természetfeletti történetekben mindig a lény volt a férfi, az erős és a különleges, az ember meg a nő, aki nyilván egy rakás szerencsétlenség, amikor kiderül, hogy a másik repül, harap, varázsol stb. Szóval, gondoltam, legyen egy fordított felállás, olyan lényekkel, akikről nem sok szó esik úgy egyébként. A kiadó akkor még félt a tündérektől, hogy túl meseszerű a szó, nem volt ez divat, ezért kérték, hogy találjak ki nekik valami más, hangzatos nevet. Aztán valószínűleg szerencsésen alakult számomra, hogy az angolszász irodalom a vámpírok után felkapta a tündéreket, és sokan kíváncsiságból olvasták el az Illangókat, hogy vajon miben különböznek a „hazai” tündérek a külföldiektől.

H.: Ha jól tudom, az Illangók az első regényed. Mai fejjel, tapasztalatokkal ha megtehetnéd, újraírnád? Ha igen, mit változtatnál meg?

E. R.: Amikor az Illangók megjelent, még nem létezett a Zafír pöttyös sorozat a kiadónál, ami a New Adult fantasy történeteket mondja el (itt van pl. Sarah J. Maas híres Tüskék és Rózsák udvara sorozata is). Amióta van Zafír, számtalanszor eljátszottam a gondolattal, hogy mennyire jó Zafírt lehetett volna írni az Illangókból. Nálam még csak az merült fel, hogy Arany vagy Vörös pöttyös legyen-e, azaz felnőtt vagy ifjúsági. A kiadóval közösen választottuk az ifjúságit, mert úgy gondoltuk, hogy maga a történet nagyobb érdeklődésre tarthat számot a fialatok körében. De én is tudom, hogy alaposan meg van pakolva mitológiai információval és a négy nézőpont karakter sem könnyű pálya, ez elég felnőttes maradt benne. Talán ezért is van, hogy mondjuk míg a Rókatündért sok tizenéves olvassa, az Illangókat inkább huszonévesek. Szóval, ha most írnám Vörös pöttyösnek, lehet, hogy kicsit könnyítenék rajta, a mondák egy részét átpakolnám későbbi kötetekbe, és elvennék egy vagy két nézőpontot. Ha pedig Zafírnak írnám, akkor hagynám, hogy valamivel több vér folyjon és a főszereplők kicsit bevállalósabbak lennének egymással. 

H.: Mondhatni realista fantasy a történet, hiszen Erdély mondavilágára építetted fel. Ez mennyi kutatómunkát igényelt (körülbelül időben, illetve irodalomban)?

E. R.: Az időt nehéz megmondani, mivel nagyon érdekelt a téma és volt némi alap jártasságom is benne a kíváncsiságom miatt. Sokat olvastam, de akkor még csak úgy magamat győzködve, hogy tényleg kéne ebből írni egy regényt. Szerintem olyan fél év- nyolc hónap lehetett, amíg rábeszéltem magam, hogy nekiüljek. Ez idő alatt olvastam el Ipolyi Arnold Magyar mythológiáját körülbelül ötször, aztán Kandra Kabos ugyanilyen című Magyar mythológiáját is, Orbán Balázstól A Székelyföld leírását szintén legalább háromszor, Gaali Zoltán összeállításában A székely ősvárak története, mondája és legendája című könyvet, egy nagy Reader’s Digest kiadványt Felejthetetlen mondák és legendák címmel, plusz megkerestem az összes népmesét és amit csak találtam az interneten azokról a szereplőkről, akik végül bekerültek a könyvbe. Ezekben az előbb felsorolt könyvekben amúgy a régies nyelvezet volt az, ami eléggé megnehezítette a gyors haladást. Olvastam külföldi tanulmányokat is, az egyik a The Folk Tales of the Magyars, a másik a Hungarian Ethnography and Folklore volt, ez nekem azért volt érdekes, mert Mark és Patrick, a két ember főhősöm írek, tehát érdekelt, hogy külföldi szemmel miben látják a mondáinkat eltérőnek a gyűjtők a germán vagy kelta tündérmondáktól. És mivel nem jártam még Erdélyben, rengeteg útifilmet, fényképet, térképet, geocaching oldalakat, Google domborzatokat és A-ból B-be útvonalakat, távolságokat megnéztem. Hát, így összeszedve azt mondhatom, hogy szép nagy meló volt, de nagyon élveztem. 

H.: Ha Tartod és Firtos lett volna őrző, Mark és Patrik pedig illangó, szerinted hogy alakult volna a történet, a karakterük?

E. R.: Úúúú, ez egy szuper kérdés, még sosem gondolkodtam rajta, de tényleg! Nyilván más lett volna a személyiségük, bár Tartodot emberként is türelmetlennek és barátságtalannak képzelném, olyannak, akinek amúgy arany a szíve és baromi lojális, de ezt csak nagyon kevesen tudják róla. El tudnám képzelni undok pincérnőként egy kocsmában, aki késő éjjel baseball ütővel kergeti haza a kapatos vendégeket vagy olyanféle agresszív állatvédő aktivistaként, aki olajfúró tornyokat támad, meg festéket önt a bundát viselő nők nyakába. Firtos talán kissé naiv lenne és biztos nagyon családcentrikus. Ő is nagy állatvédő lenne, de az a fajta, aki mindenkivel kedvesen és tanító szándékkal elbeszélget, és végtelenül türelmes. És tuti, hogy rengeteget kreatívkodik, kötöget, ragaszt, fest, ilyesmik. A reakciójukat úgy képzelem, mint a fiúkét nagyjából, Tartod elsőre azt mondaná egy ilyen kihívásra, mint Patrick: hogy fogja a bőröndjét és köszöni szépen, de hazahúz. Aztán ha Firtos, Markhoz hasonlóan kötelességről meg becsületről kezdene neki beszélni, akkor biztos elkísérné, csak, hogy megvédje. Patrick illangóként szerintem arrogáns volna és nagyképű, azért járna át az emberek világába, hogy szórakozzon és csajozzon. Ő biztos nem teljesítene úgy parancsokat, mint Tartod, és mivel nem kéne Mark miatt aggódnia, nyilván nem is venne részt a küldetésben… kivéve, ha megtetszik neki Tartod vagy Firtos, és poénból elkísérné őket, hogy hencegjen a képességeivel és útközben felszedje valamelyiket. Mark lenne szerintem Tartod szerepében, ő összeszorítaná a fogát és tenné, amit tennie kell, még ha nehezére is esne, mert amúgy nem volna semmi baja az emberekkel. Nem szeretné őket annyira, mint Firtos mondjuk, de nem személyes okok miatt, csak mert tiszteletben tartaná a határokat, hogy vannak ők, meg vannak az illangók, és ezeknek általában nincs különösebb dolga egymással, ha minden rendben megy a világban. 

Hikari: Ha már szóba hoztam a két fő csapatot, te illangó lennél szívesebben vagy őrző?

E. R,: Elsőre azt mondanám, hogy természetesen illangó, nagyon jól jönnének a képességeik a mindennapokban, hogy gyorsabb vagyok, hogy erősebb vagyok, hogy ügyesebb vagyok… de ezekkel a képességekkel csak ebben az emberi világban lehet valaki különleges, az illangók között nyilván mindenki tudja ugyanezt. Szóval sokat kéne emberek között lennem, hogy kamatoztassam a képességeimet, és egy idő után hiányozna, hogy nincs olyan családom, mint nekik, hiszen az illangóknak nincsenek gyerekeik vagy szüleik. És az is nagyon rossz volna, hogy időről-időre haza kell térnem, és az embereknek, akikhez kötődöm, tulajdonképpen csak pillanatokat látok az életéből, mert míg hazamegyek pár napra, itt lehet, hogy húsz év telik el. Szóval illangónak lenni az illangók között tulajdonképpen semmivel sem különlegesebb, mint embernek lenni az emberek között. Ha a kettő viszont keveredik, akkor jönnek a vágyak, a lemondás, a hiányérzet… csupa olyan dolog, amivel a főhőseimnek is meg kell vívnia folyamatosan, főleg majd az utolsó kötetben. Azt hiszem, akkor inkább én mégis megmaradok embernek a saját családom körében. 

Hikari: Melyik Pokolsárbeli (Pokolsárbéli? Nem tudom melyik helyes :)) teremtménnyel küzdenél meg, és melyik elől menekülnél fejvesztve?

E. R.: Pfff, komolyan? Nyilván mindenki elől elmenekülnék, egy csepp fény nem sok, annyim sincs. Talán azzal a kutyaméretű sárkánnyal, akivel a Kalamona előtt összefutnak a hőseink, én is hajlandó lennék találkozni, illetve Cenk próbáját is érdemes lehet kiállni az igaz vágyakkal való találkozás miatt. És ha a Markoláb hajlandó lenne figyelni rám, és tuti nem taposna agyon még véletlenül sem, akkor, na jó, őt is megnézném távolról. De amúgy nyilván kettő percet nem élnék túl Pokolsárban. Igazság szerint el sem jutnék a lényekig. Már a leereszkedésnél sokkot kapnék, amikor a föld alatti, szűk járatban, sima, hétköznapi csúszómászók tapadnának a hajamba… 

H.:  Hogy hangzana az Illangók 6 szavas összefoglalója/ajánlója?

E. R.: Na, ez kiszúrás! (Ez még nem az összefoglaló, bár lehetne, de csak megállapítottam. Amennyit én beszélek… kb. a nevemet sem tudom összefoglalni hat szóban!)

Jó, akkor talán ez: Megelevenedett erdélyi mondák, küldetés, kaland, szerelem. Asszem, minden benne van, és még a második kötetre is igaz, bár lehet, hogy ott a szórend azért már felcserélődne.

Köszönöm a szuper interjút, Rita!

*Hikari