Novellázzunk: Egynyári szerelem

Szeretnék idén sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben nagy segítségemre van Neil Gaiman novellaíró kihívása, aminek a lényege, hogy minden hónaphoz tartozik egy inspiráló kérdés. Ehhez a hónaphoz például az, hogy mit mondana augusztus, ha beszélni tudna? Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat
Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

K. A. Hikari: Egynyári szerelem

Minden évben ugyanazt a hibát követem el: elhiszem, hogy idén talán másképp lesz.

De eljön az idő, amikor esténként már hűvös szelek fújnak, hiába perzsel napközben a hőség.

Megtámaszkodom a hátam mögött, beszívom a meleg, száraz földillatot, miközben tudom jól: ezek a pillanatok múlandóak. Talán ezért nem tudom levenni a szememet a fiúról velem szemben.

Szőke haját a tarkójánál kötötte össze, de néhány szőke tincs ennek ellenére a homlokára tapad. A világos lenvászon inget könyökig feltűrte, izmos, napbarnított alkarján megfeszülnek az izmok, ahogy meglendítette a kaszát. Mintha egy különös táncot járna a magas fűben surranó kaszával, a maga lendítés-vágás-visszahúzás ritmusával, mindig egy fél lépéssel előrébb haladva, ahogy a szálak puhán dőltek a földre. Néha megáll, szusszan egyet, alkarjával letörölve az izzadtságot.

Aztán mintha csak megérezné, hogy nézem, oldalra pillant, egyenesen rám, kék szemében megcsillan a meleg augusztusi napfény.

Kacér mosolyától gyorsabban ver a szívem, kimelegszem. Úgy teszek, mintha a mellettünk lévő napraforgómezőben gyönyörködnék, ahogy a szél mozgatja a virágokat, de a szemem sarkából továbbra is őt figyelem, miközben visszatér a munkához.

Úgy érkezett meg idén is, mint minden évben: lelkesen, boldogan kalandokra éhezve. Én pedig engedtem, hogy ezen a nyáron is magába bolondítson. Az ő kalandvágyó éne mindig is értette az impulzivitásom a szenvedélyességem.

Pedig a fiúk jobban kedvelik a nővéremet: a kissé titokzatos, nyugodt énjét. Még talán a göndör barna haja, a sok-sok szeplője is jobban tetszik nekik, olyan fehérbőrű, szőke lányt mint én, bárhol lát az ember. De Autumn-ban van valami különleges. Örülök, hogy ez a fiú soha nem találkozott vele.

Ha csupán egyszer látná, biztosan őt választaná.

Elbambulhattam, mert a srác egyszer csak már mellettem van, körbeölel engem is a napmeleg bőr és a frissen vágott fű illata, ahogy mélyet sóhajtva lefekszik mellém. Elriasztja a közeli pocsolyában fürdőző feketerigókat, de nem foglalkozik vele.

– Elfáradtam – szólal meg, mély baritonjától libabőrös lesz a karom. Itt van mellettem, mint mindig, mégsem tudom megszokni, hogy milyen hatással van rám. Ösztönösen mozdulok, hogy kisöpörjem a homlokába hulló napszítta tincseket, de az utolsó pillanatban inkább a másik oldalamon lévő tányérért nyúlok.

– Hoztam neked szilvás sütit – árulom el, miközben leveszem róla a konyharuhát. Még meleg a tészta, beszívom a gyümölcs és a fahéj illatát.

– A húgaid is segítettek?

– Persze. Az első öt percben, aztán June inkább kezén fogta Julyt és elmentek játszani.

A fiú felül, de nem nyúl azonnal a süteményért. Helyette hozzám hajol, és arcon csókol. Lágyan, kedvesen.

– Mindig te leszel a kedvencem, Summer. – Halkan vallja be, a szemét elsötétíti a szomorúság. Vesz a süteményből, kerüli a pillantásom.

Összeszorul a torkom, alig bírok nyelni.

– Nem maradhatnál még? – A hangom könyörgő. – Csak néhány napot, August…

– A ma esti naplementével indulnom kell – vág a szavamba. – Jobb így, neked is fel kell készülnöd a saját utazásodra – A pite utolsó morzsáit is eltünteti, csak azután ölel szorosan magához. 

Meleg, érdes tenyerével kezdi simogatni a karomat. Megmarkolom a durva, poros lenvászon inget, a markomba gyűröm, a mellkasára hajtom a fejemet, hogy halljam az erős, lassú szívdobogást.

Mindegy, hogy a tábortűz mellett hamisan énekeltünk, titkos, langyos vizű tavakban fürödtünk, vagy késő éjjel hullócsillagokat vadásztunk, az elmúlt hetekben August mindig ugyanígy ölelt magához.

Élményekkel töltötte meg számomra a múló nyári napokat.

Hosszú ideig nem szólunk egy szót sem, az egyetlen hang a fejünk fölötti madárkórus, a lélegzetünk, meg a falu templomharangjának mély kondulása.

August megvárja, amíg elüti az utolsót is, csak utána áll fel, és húz magával engem is. Ahol korábban hozzám ért, most csak hűvösség marad. Gyorsan, sűrűn kell pislognom, hogy ne buggyanjanak ki a könnyeim.

Ez minden évbe ugyanolyan nehéz!

– Vigyázz magadra, August. – A hangom megbicsaklik. – Jövőre látjuk egymást.

– Mint mindig – feleli. Még utoljára hozzám hajol, homlokon csókol, aztán hátralép és felveszi a fa tövében hagyott bőröndjét.

Szeretném még egyszer látni a mosolyát, de nem néz hátra, ahogy elindul a poros úton.

A napraforgók hozzám hasonlóan utána bámulnak.

Mire a nap alábukik a horizonton, ősz illatát hozza felém a szél.