Novellázzunk: Egynyári szerelem

Szeretnék idén sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben nagy segítségemre van Neil Gaiman novellaíró kihívása, aminek a lényege, hogy minden hónaphoz tartozik egy inspiráló kérdés. Ehhez a hónaphoz például az, hogy mit mondana augusztus, ha beszélni tudna? Meglepő, hogy egyetlen kérdés mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat
Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

K. A. Hikari: Egynyári szerelem

Nem tudom levenni a szememet a fiúról velem szemben. Szőke haját kontyba fogta össze, és hiába nem eseteim a hosszabb hajú srácok, neki ez jól áll. Karját, arcát barnára sütötte a nap, az egész napos munka a földeken, kék szeme szinte világít, ahogy néha-néha rám pillant.
Kacéran mosolyog, csupán néhány pillanatig, mielőtt visszatér a munkához. Úgy tartja azt a fényesre élezett kaszát, hogy tudom, ért a munkájához, vagy legalább is régóta csinálja már. Figyelem, és nem tudom elnyomni az érzést magamban, hogy ismerem őt. Emlékképek tolulnak az agyamba erről a nap csókolta testről, a karról, amely satuba fogott… Nemrég még fölém is pont így, ilyen birtoklóan hajolt, mint most a veteményes fölé. Elpirulok, leveszem róla a szememet, a mellettem lévő napraforgó mezőt nézem inkább.
Hát persze, hogy ismerem. Minden évben visszatér, hogy magába bolondítson, elhitesse velem, hogy nem csak a nővérem, Autumn gyönyörű, a barna hajával, a szeplőivel, hanem én is: a szőke hajammal, a sápadt bőrömmel. A nővéremet mindig jobban csodálták, ám ez a fiú… csak engem lát, csak rám vágyik. Soha nem találkozott a nővéremmel, és titkon örülök neki. Ha csupán egyszer látná, biztosan őt választaná.

A fiú egyszer csak félreteszi a kaszát, és egyenesen felém indul, látom a szemem sarkából.  Félénken mosolygok rá, nem tudom mindennaposnak tekinteni a jelenlétét, nem tudom megszokni azt a vonzerőt, amit áraszt magából.

– Hoztam neked almás pitét – szólalok meg, csakhogy mondjak valamit, aztán leveszem a kockás konyharuhát a mellettem lévő ajándékról. August szeme úgy csillan fel, mint az ég eső után. A kósza szellő belekap a hajamba, hátrafújja az arcomból, épp azelőtt, hogy a fiú arcon csókolna. Lágyan, kedvesen.

– Mindig te leszel a kedvencem, Summer – halkan vallja be, de ezzel a néhány szóval is elér a szívemig. Bárcsak ne kellene mennie, de a szemét elfelhőzi a szomorúság. Tudom, hogy hamarosan indulnia kell.

– Nem maradhatnál még? – a hangom könyörgő, mint mindig, amikor felteszem ezt a kérdést. Ugyanazt feleli, mint mindig.

– A ma esti naplementével távoznom kell. Jobb így, neked is fel kell készülnöd a saját utazásodra – a pite utolsó morzsáit is eltünteti, csak azután ölel szorosan magához.  Meleg a tenyere, ahogy a karomhoz ér, én pedig szorosan hozzábújok, a nyakához érintem az orromat, beszívom az illatát és minden emléket alaposan elraktározok, amit csak felidéz bennem ez az érintés: a késő éjjeli csillaghullást, a tábortüzeket, a langyos tóban fürdéseket. August élményekkel töltötte meg számomra a múló nyári napokat is. Szeretem érte.

Nem beszélünk, nem rontjuk el szavakkal ezt a meghitt csendet. Hosszú percek vagy talán órák is eltelnek, amikor végül feláll és elenged. Azonnal érzem a hideg levegőt, az ő hiányát. Mosolygok, de sejtem, hogy a szemem szomorú. Vissza kell fojtanom a könnyeimet, ahogy még utoljára homlokon csókol.

– Vigyázz magadra, August. Jövőre látjuk egymást.

– Mint mindig –feleli, én pedig átölelem, marasztalnám. Arra vágyom, maradjunk itt örökre. Akkor talán nem jön a nővérem és a hűvöse. Csak ez a meleg napsütés marad. Lefejti rólam a karjait, felveszi a csomagját és hátra sem nézve elindul a poros úton. A napraforgók hozzám hasonlóan utána bámulnak,

Mire a nap alábukik a horizonton, ősz illatát hozza felém a szél.

*Hikari