On Sai: Artúr (Szivárgó sötétség 3.) {+ Interjú}

Én a jelenben hiszek. Nincs eleve vesztett helyzet, mindig van új út, új lehetőség.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 320
Fülszöveg:

Javában dúl a háború.

A frontvonal lassan odaér a Szürke szobákhoz, ahol Scar börtönben ül. Kiderül, hogy valaki elárulta a harctéren dolgozó ügynököket, így Őfelségének kell egy új csapat. De vajon Scar hűséges még hozzá

Lucy láthatatlan ellenségként hálót sző, amin Chester fennakadhat Miközben a mentálok elől is rejtőzködik, szívósan nyomoz a legnagyobb titok után, tudni akarja, miért

jelentek meg az entitások?

Don öntudatra ébred, de olyan különös szemmel látja a létezést, mely mások számára felfoghatatlan.

Képes már érzékelni a transzcendens csatázásait is.

Az emberiség vesztésre áll. Miközben világméretű dolgok zajlanak, mindenki megfeledkezik a kisemberekről: a néma, láthatatlan szerelőkről.

Artúr úgy dönt, ideje cselekedni.
És a csend leple alatt elkezdi megváltoztatni az erőviszonyokat…

A sorozat korábbi köteteit már jó három éve olvastam, és bizony megkoptak az emlékeim, de ettől függetlenül tudtam, hogy előbb-utóbb el fogom olvasni a legújabb kötetet. Itt is nagyon szépen köszönöm Flórának, a Galaktikus Fanklub tagjának, hogy kölcsönadta.

Igazából az a nagy helyzet, hogy hónapok óta kerülgetem ezt a könyvet. Érdekelt ugyan,de On Sai vörös pöttyös történetei illetve a  Calderon sorozat mindig is közelebb állt hozzám, így annyira nem siettem az olvasással meg nem is rágták a fülem, hogy vissza kéne adnom.

Most azonban valami mégis azt súgta, hogy ideje végre levennem a polcról és sort kerítenem a történetre, annyira szemeztem vele már napok óta.
Az első, amire rájöttem, hogy az írónő hiába csinált egy amolyan összefoglaló előszó dolgot, nekem nagyon jól jött volna, ha újraolvasom legalább a Scart meg a Lucyt. Alap eseményekre nem emlékeztem, alap szereplők helyzetével nem voltam hirtelen tisztában. Egyrészt tök kellemetlen volt, másrészt megnehezítette, hogy beleéljem magam úgy igazán a cselekménybe.
Szerencsére a GF-es csapatra mint mindig, most is számíthattam, minden felmerülő kérdésemre tudott válaszolni valaki, én pedig megnyugodtam, hogy mégsem olyan bonyolult itt a viszonyrendszer, mint elsőre éreztem.

Továbbra is nagyon sokrétű történet, és van egy elég erős filozófiai/vallási oldala is, ami miatt hiába olvasmányos, és gyorsan haladós lenne a történet, mégis meg kell állni emésztgetni, elgondolkodni a leírtakon. Nem csupán úgy belerakott mondatok, kérdések ezek, hanem valóban olyanok, amin akaratlanul is gondolkodik az olvasó. Megakasztja ugyan azt az áramlatot, amit a könyv kelt, azt a sodrás, ami a történet sajátja, de úgy éreztem, ez jelen esetben egyáltalán nem volt baj. Én legalább is nem bántam, de ez nem az a könyv, amit hullafáradtan lefekvés előtt, vagy ébredés után a reggeli kávé előtt lehet olvasgatni... ahhoz túlságosan sokrétű és mély.

Scar-on nagyon sokat változtatott a börtönlét, megerősítette, valahogy sokkal harciasabbá és könyörtelenebbé is tette. De mégis, ennek ellenére sem veszítette el teljesen önmagát. Igazából olyan lett, mint saját maga felnőttebb, érettebb verziója.
Artúr is sokat változott, de nála talán nem éreztem ennyire, mint Scar-nál. Nem is tudom... számomra ő mindig is egy nagyon érett, megbízható karakter volt, akire számíthattak a többiek is, ez a jellemvonása pedig továbbra is jelen van és nagyon szerettem benne.

Lucy és Don karaktere volt az, akikkel sokáig nem jutottam dőlőre, az ő szálukba volt a legtöbb idő bele- illetve visszarázódni, aztán amikor sikerült, nagyon élveztem. Mentálok mindketten, de annyira különböző motivációkkal, célokkal, eszköztárral, ami meglepett.
Direkt a végére hagytam az egyik kedvenc szereplőmet, Késest. Neki van egy kisregénye, ettől függetlenül imádtam, hogy ennyi szerep jutott neki. Ő volt a humorforrás egy-egy komolyabb hangvételű jelenet közepén.
Chester számomra továbbra is rejtélyes. Kiderültek róla ugyan dolgok, de még mindig azt érzem, hogy nem tudunk róla eleget, képes lesz meglepetéseket okozni.

Tudjátok, úgy gondolom, hogy megérte várni erre a kötetre. És tudom, hogy vannak azok az elhivatott, On Sait és ezt a világot szerető olvasók, akik szerintem úgy gondolkodnak, mint én.
Hozzászoktam, hogy a Szivárgó sötétség sorozat kötetei féltéglák, ez ahhoz képest elég kis vékonyka lett, de annál több minden van a sorok között.
Nem lehet már senkiben és senkinek sem hinni, mindennek van egy másodjelentése, és semmit nem lehet előre megjósolni.  Amint belerázódsz, beszippant a világ és önkéntelenül is a hátad mögé nézegetsz, olyan ellenségtől tartva, aki úgy van jelen, hogy valójában nincs.
Jó leckét ad ez a könyv ahhoz, hogy néha le kell nyelni a gyanakvást és az egyén elé helyezni a közösséget. Mert együtt, közösen erősebbek vagyunk.

***

Bejegyzés EXTRA

- Interjú On Saijal -

Hikari: Hosszú éveket vártak a rajongóid a folytatásra, kicsit olyan érzés volt, mintha mindent írnál, kivéve az Artúrt. Cáfolj meg kérlek, de hogyhogy ilyen hosszú szünet lett most a részek között?

On Sai: Az elmúlt öt évben végig az Artúron gondolkoztam. Csak épp volt benne egy hároméves írói blokk. Azért nem tűnt fel az olvasóknak, mert a kiadóvezető minden ősszel megkérdezte, kész vagyok-e, és amikor mondtam, hogy nem, akkor kiásott valamit a gépem mélyéről. Valójában korábbi kézirat volt az Esővágy novelláskötet, A siker tintája, és a Segítség, támadnak a betűk is.  

H.: Nem volt egyébként nehéz visszatérned ebbe a világba? Hiszen mást is írtál, amíg ez a történet várt a sorára.

O. S.: Nekem természetes, hogy két világban élek, mióta az eszemet tudom, félig a valóságban, félig a képzeletben. De amúgy mindig nehéz áttérni egy másik világba. Nem sikerül azonnal, hanem kell pár hét pihenőidőszak közte. A legkönnyebben mindig a Szivárgó sötétség világába térek vissza, valahogy annyira természetes módon, mintha hazamennék. 

H.: Néha olyan érzésem volt, hogy számodra ennek a történetnek az írása egyfajta játék. A karakterekkel, a cselekmény kusza szálaival egyaránt. Te hogy látod?

O. S.: Tényleg játék, és egyfajta kísérletezés is. Kissé bonyolultabb dramaturgiai ívet követek benne, ezért tűnhet most még kuszának. Ha lezárul a sorozat, érthetővé fog válni. Pont ezért kell sokat gondolkoznom rajta, mert egyszerre kell fejben tartani minden kötet szálát visszamenőleg és előre is, hogy jó helyen legyenek benne az utalások. 

H.: Az emberek és a mentálok is vívják a maguk csatáit, párhuzamosan egymás mellett. Ki mellé állnál egyik, illetve a másik oldalon? 

O. S.: Mind az öt főbb szereplő környezetében szívesen lennék. Bár, szerintem elsőként halnék meg. 

H.: Adalberttel mi történt? Egyszerűen felszívódott, legalább is nem rémlik, hogy ebben a kötetben megjelent volna

O. S.: Az Artúr kötetben Adalbert csak egy pillanatnyi átsétálást tartott, mert időrendben most máshol van dolga. Ezt később meg fogjuk tudni, egy kisregényt még szeretnék vele.

H.: Ha egyetlen gondolatot/jelenetet kellene mondanod, ami nagy hatással volt rád írás közben melyik lenne az?

O. S.: Két ilyen jelenet volt. Az egyik, amikor Artúr szétveri a falat. A másik a hópelyhes jelenet, amikor Lucy és Artúr együtt vannak. Soha nem értettem, mit keres a hó, mint jelkép rendszeresen a kötetben, de állandóan belepakolta a tudattalanom. Hát, most összeállt a kép, ahogy a hópelyhek is egy lánccá a hibáik mentén.

H.:  Hogyan tovább? Mit írsz/mit fogsz írni most?

O. S.: Most benne vagyok a Vágymágus 3. részében. Utána a Calderon 3. része következik, és párhuzamos írom a Szivárgó sötétséget is. Valójába a Szivárgót mindig írom, folyamatosan gondolkozom rajta, csak néha pihenésképp más világokban is járok. 

Köszönöm a szuper interjút, On Sai.

*Hikari