R. S. Grey: Ezzel a szívvel

Mindannyian más okból vagyunk értékesek.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 320
Fülszöveg:
Két ​hónappal a találkozásunk előtt még a halál kopogtatott az ajtómon.
Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy szerelmes leszek, nekivágok egy őrületes utazásnak, felülök egy Triceratopsra, egy bár pultján fogok énekelni, és hogy elveszítem a szüzességem, azt gondoltam volna az illetőről, hogy be van drogozva.
Aztán találkoztam Beckkel.
A vadító, okos és tagadhatatlanul elbűvölő Beck úgy száguldott be az életembe, mintha az lett volna a küldetése, hogy megértsem, az életet ne vegyem magától értetődőnek. Megmutatta nekem, hogy nincsenek határok, a szabályok a gyengéknek valók, és hogy egy csók pont akkor fog elcsattanni, amikor a legkevésbé számítok rá.
Fenekestül forgatta fel az életemet. Szinte már az utolsó reménysugarat is elveszítettem, amikor hirtelen kaptam egy új esélyt az élettől. Ezúttal viszont nem hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül.
Úgy indultunk útnak, hogy sem vesztenivalónk nem volt, sem garanciánk a másnapra.
Utunk a fiatal, gondtalan szerelemről szólt.
Az elevenen izzó szerelemről.
Egy olyan szerelemről, amihez nincsen térkép.

Már amikor megjelent, szemet vetettem rá, mert kicsit A soha határa című regényt jutotta eszembe, az meg nagyon-nagy kedvenc. Itt is köszönöm Manninak, a Dióhéjban könyves blog szerzőjének, hogy kölcsönadta.

 

Abby éppen urnát vásárol, amikor találkozik a különlegesen különös Beckkel. A fiú felkelti a figyelmét, és a találkozás se megy ki a fejéből. Így végül úgy dönt, magával viszi a fiút élete road tripjére.
Ketten, titokban indulnak el Dallasból, hogy emlékeket, élményeket gyűjtsenek és elszórják a múlt hamvait.

 

Alapjáraton nagyon szeretem az ilyen utazgatós könyveket, de a mostani helyzetben, amikor nem lehet nagyon menni semerre (és bevallom, amikor lehetett volna, akkor se volt indittatásom) valahogy felértékelődnek ezek a történetek. A tény, hogy anélkül tudok bejárni messze tájakat, és átélni kalandokat, hogy kilépnék a lakásból, valahogy jót tesz a lelkemnek. Biztosan van erre tudományos(abb) magyarázat, de én most beérem ezzel. Imádtam a sok-sok kalandot, amit átéltem a szereplőkkel, a rengeteg élményt, és utazást. Van Márai Sándornak egy nagyon jó idézete: "Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás." Ez pedig simán megállja a helyét a történet kapcsán is. Persze, van egy végpontja az utazásuknak, de igazán az a fontos, ahogy eljutnak odáig, amiket átélnek közben. Nekem meg jó kis road trip válogatás ment a háttérben végig, csakhogy megadjam a módját.

Bevallom, én megijedtem ettől a könyvtől az elején: olyan nyomasztó, szinte depresszív volt, hogy majdnem félretettem. Nem akartam szomorúságról, meg halálról olvasni, pont eleget hallom ezt. Kikapcsolni akartam, nem elkeseredni.

Mindenkinek üzenem, akinek még csak tervben van, vagy most kezdte: ne adjátok fel az olvasást az elején. Annál ez a történet sokkal jobban ki fog bontakozni, minthogy ítéletet mondjatok róla 30-40-50 oldal után. És lesz is benne egy nagy fordulat, ami után nem csak ti néztek majd más szemmel a könyvre, de a regény alaphangulata is megváltozik. De addig bizony el kell jutni, és egy kicsit a szereplőkkel együtt hagyni, hogy fájjon, elfogadni a kételyeket is.

Abby szuper női főszereplő lett, eléggé alázatos, mégis kalandvágyó. Nem vette magától értetődőnek az életet, vagy egyáltalán azt, hogy dobog a szíve, és ez igazán szimpatikussá tette. Mégis, voltak olyan pillanatok, amikor maximum tizenhatnak néztem volna, nem pedig tizenkilencnek. De ezt mondjuk foghatjuk arra, hogy nem igazán volt gyerekkora, sőt tulajdonképpen minőségi élete sem az utazás előtt.

Beckről hamar kiderül, hogy szép a szeme, meg szeret baseballsapkát hordani. Aztán az is, hogy szuper útitárs, mert nem tesz fel felesleges kérdéseket, de képes támogatni és benne van minden újdonságban. Mondhatni, nem hagyja veszni az élet szép pillanatait. Szerettem a karakterét.

Szerettem Caroline és Abby szüleinek karakterét is, bár érezhetően mindannyian mellékszereplők voltak. Még úgyis, hogy Caro durva katalizátor az események elindításában.

Élveztem az olvasását, még annak ellenére is, hogy nem lett számomra kiemelkedő. Romantikus, aranyos, egy kalandos utazás története. Annak a története, hogy merjünk bátrak lenni, merjünk belevágni, merjünk élni. Mert ha majd egyszer, sok-sok évtizeddel később visszanézünk, akkor azok az emlékek fognak számítani, amik eszünkbe jutnak. Amiktől elmosolyodunk, vagy könny önti el a szemünket.
Az élet egy soha véget nem érő utazás: ne hagyjuk, hogy elrohanjon mellettünk. Itt az idő a gázra taposni, és elindulni az úton, nem számít, hová vezet.

*Hikari