Novellázzunk: Hullámharcos

Szeretnék sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben pedig most az Akronim magazin hívószavaiból merítek ihletet, most például a láb szót. Meglepő, hogy már egyetlen szó is mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat.

Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

K. A. Hikari: Hullámharcos

 

– Menj már! Hagyj békén, hányszor mondjam még? – a fiú hangja csattant, visszaverték a szoba falai az elkeseredettség mellékzöngéjét. – Veszekszel velem állandóan, nem hagyod, hogy enyém legyen az utolsó szó. Nem is akarod megérteni!

– Nem! Te nem érted azt, amit én mondok. Veled akarok maradni! – a lány arca komoly, hangja azonban megbicsaklik az utolsó szavakon.

– Nem értesz, még mindig nem értesz. Az élet túl rövid ehhez.

– Mihez? A szeretethez?

A fiú arcán gúnyos mosoly jelenik meg, mielőtt megszólalna.

– Összekevered a szeretetet a szánalommal.

– Te pedig szavakon lovagolsz. Mindegy, hogy hívod, a lényegen nem változtat: veled akarok maradni. Melletted akarom leélni az életem és kész! – a fiú szinte várta, dühösen toppant-e a lány a szavak mellé. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne látszódjon az arcán semmilyen érzelem. Így kevésbé fog fájni mindkettőjüknek. Talán.

– Nem vagy normális! Nézz már rám! Már nem vagyok az, akinek a nyakába kapaszkodva be mersz úszni a mélyvízbe, se az, aki addig csókol a nap melegítette homokon, hogy sokkal többre vágysz egyszerű csókoknál… Egy nyomorék vagyok! Hiányzik a fél lábam, nem tűnt fel?! – már a fiú is felemelte a hangját. Nem akarta, de muszáj elüldöznie a lányt.

– Hagyd abba! – a lány szemében már könnyek csillogtak. – Mindig azt mondod, azt nézed, nekem mi a jó, de most mintha teljesen figyelmen kívül hagynád, nekem mennyire fáj ez a veszekedés.

– Neked? Mégis mi fáj? Épp most adom vissza a szabadságodat ahelyett, hogy önző módon magamhoz láncollak! A te érdekeidet tartom szem előtt.

– „Visszaadod a szabadságomat?” – a lány röviden felnevet, de ebben a nevetésben nyoma sincs örömnek. – Mi vagy te, szeretetszolgálat? A szabadságom mindig is a sajátom volt, nem adogattam senkinek. Neked sem. Önként, szabad döntésből vagyok melletted.

A fiú lehunyta a szemét. A lány még mindig jelen időben beszélt kettőjükről, a kapcsolatukról. A fiú dühössé vált. Szabad akarat-e vagy sem, akkor se legyen mellette senki így, szánalomból. Megtanul ő boldogulni az új életében egyedül is, nem szükséges, hogy valaki minden egyes lépését figyelemmel kísérje, ameddig megtanul a műlábbal járni, élni.

Már lassan egy éve történt a baleset. A mai napig nem tudja, hogy ő ült verseny után túl fáradtan volán mögé, vagy a másik sofőr volt figyelmetlen, az időjárási viszonyok voltak túl pocsékok, vagy egyik sem, egyszerűen csak rosszkor voltak mind a ketten rossz helyen. Bármi is az ok, a baj egy másodperc alatt megtörtént. Beléjöttek, a kocsi pedig nem egyszerűen kisodródott, hanem fejre is állt. A fiú nem emlékezett másra, csak az arcába csapódó légzsákra, a testébe vágó biztonsági övre, és az olyan mértékű fájdalomra, amitől elvesztette az eszméletét.

A karambolban annyira megsérült, hogy választhatott: a lábát veszíti el, vagy az életét. Persze, a „választás” igazából nem történt meg, amikor őt felébresztették a mesterséges kómából, már megtörtént az operáció. Az első dolog. amit meglátott a zokogó barátnő és a szülei az ágya mellett. A fiú soha nem tudott mit kezdeni a könnyekkel, most is feszélyezte. Nem tudott semmit: se a könnyek okát, se azt, hogy mennyi idő esett ki. Üres fehérség volt az agyában ott, ahol információknak kellett volna lennie. A barátnője kiment a szobából, képtelen volt megnyugodni, és miután becsukódott mögötte az ajtó, a fiú a szüleire nézett, hogy adják meg neki azokat az információkat, amiknek nincs birtokában. Miért siratják úgy, mintha halott lenne, mikor nagyon is él?! Az anyja még mindig könnyek között, a kezeit tördelve vallotta be az okot, a fiú pedig úgy hajtotta félre a fehér kórházi takarót, mint aki bizonyítékot vár arra, hogy a szavak hazudnak. Azonban nem volt hazugság. valóban hiányzott a bal lába térdtől lefelé. És csak most, hogy meglátta, érezte meg a fájdalmat is: egy olyan végtag fájdalmát, ami már nincs ott. Újabb adag fájdalomcsillapítót kapott az infúzióján át ő pedig visszasüllyedt a semmibe.

A fiú tudta, hogy két választása van: vagy belesüpped az önsajnálatba és a depresszióba, vagy pedig azé a harcossá válik, aki mindig is volt. Annyi különbséggel, hogy most nem a tenger, hanem az új élethelyzetének hullámait kell meglovagolnia. Szörfösként megtanulta: az nem bukás, ha beleesel a vízbe. Az viszont már igen, ha nem mászol vissza a deszkára. Ez a gondolat volt az egyetlen, ami a következő hetekben, hónapokban tartotta benne a lelket: a nehéz, és fájdalmas rehabilitáció során és akkor is, amikor éjjel a fájdalomtól leizzadva ébredt fel és legszívesebben üvöltött volna. Miközben napról-napra megtanult együtt élni a fájdalommal, megtanulta elfogadni és használni a művégtagot, napról-napra engedte el az álmát egy olyan jövőről, ahol ő egészséges és bajnok.

Azonban, amikor hosszú idő után kikerült a rehabilitációs központból, és hazamehetett, legalább is abba a lakásba, ahol a lánnyal közösen éltek, mintha elvesztette volna a motivációját. Tudta, hogy képes rá, de nem akart sétálni, nem akarta még csak látni sem a műlábat. Úgy érezte újra olyan, mint közvetlenül a baleset után: célvesztett, összezavarodott. Beszélgetett ugyan a lánnyal, néha még nevetni is képes volt, de a belső hullám, ami eddig lökte előre, mintha eltűnt volna. Úgy húzódott vissza benne a motiváció, mint dagály után partról a víz. Nem akart emberek közé menni, nem akart szeretkezni, attól pedig, hogy lemenjen a tengerpartra teljesen elzárkózott.  Ekkor süllyedt el igazán az önsajnálatban és ekkor volt az első igazán nagy veszekedésük is: a fiú kijelentette, hogy az egésznek semmi értelme, nem segít, nem old meg semmit, de a lány azonnal, vehemensen cáfolta még a felvetését is annak, hogy a fiú erőfeszítéseinek nincsen értelme, és hogy nem tudna így is teljes életet élni. A szavak mögött szánalom volt. Hogy vélt, vagy valós, a fiú nem tudta, de nem is számított: ott volt, és kész.

Ennek is már lassan két hónapja, és úgy látszik, a helyzet nem oldódott meg, csak szunnyadt: mint egy vihar, ami felkorbácsolja az állóvizet.

– Miért vagy képtelen felfogadni, hogy szakítani akarok? Nem kellesz, nincs rád semmi szükségem! Nem akarom, hogy itt legyél! – a kimondott szavak még a fiúnak is fájtak, de nem volt már értelme az utalgatásoknak, a finom rábeszélésnek. Így talán a lány elhiszi, hogy nincs szüksége semmire, legyen az szánalom, vagy szerelem. Egyedül akart lenni, egyedül kellett lennie, feloldani a lányt egy olyan kapcsolat kötelékéből, amiről a fiú nem gondolta, hogy bármit is adhat a szeretett személynek.

– Nem hiszem, hogy ezt akarod, de legyen! – a lány most már zokogott, a könnyek lefolytak az arcán. – Szakítani akarsz? Jó, akkor szakítsunk. Remélem ettől majd boldog leszel végre.

A lány sarkon fordult, bement a hálószobába, aztán percekkel később kisírt szemekkel és egy bőrönddel jött ki. Azzal a bőrönddel, amivel beköltözött. Mikor is? A fiú nem tudta, olyan volt, mintha a lány mindig is az élete része lett volna, mindig is mellette lett volna. Miatta teszed. Hogy boldog legyen ezzel nyugtatta háborgó lelkét, hangosan azonban mást mondott.

–Ne hívj, ne írj.

– Nem fogok, megígérem! Ha neked ez kell, tessék, megkapod! De ha meggondolod magad, elérsz…

– Nem fogom. Nincs értelme. Jó lesz így – a fiú akármennyire akarta, nem tudta elrejteni a lemondást a hangjából.

– Esküszöm, te bolond vagy! – kiabálta a lány zaklatottan az arcába. – Túl büszke, hogy bevalld, szükséged van rám. Ahhoz meg pláne, hogy szeress. Úgy látszik, a lábaddal együtt a szíved egy darabja is odalett.

– Pontosan – mondta a fiú higgadtan. Tudta, hogy ez az utolsó lehetőség, hogy marasztalhassa a lányt, de belülről a szájába harapott és néma maradt. A lány kisétált a lakásból, csendesen behúzva az ajtót maga után.

Csend lett és üresség. Körülötte és benne is. Elment a személy, aki ismerte a fiút, a fiút még a történtek előttről, és szerette is, de aki már soha nem jön vissza. A fiú nem várta el a lánytól, hogy az új énjét is megszeresse és ragaszkodjon hozzá. Nem tehette, nem lehetett ennyire önző. Jobb ez így.

A lány nem hívta fel másnap és az azt követő napon sem. Tartotta magát az ígéretéhez.

A fiú nem mozdult ki a lakásból, nem nyitott ajtót, amikor kopogtak. Az edzője régen azt mondta, hogy a jó szörfős maga is egy hatalmas hullám, szinte eggyé válik a tengerrel. Így a fiú ezt tette most: gondolkodott, a belső tengerére figyelt. A vágyaira, saját magára. Meditált és közben beszívta a lakásban terjengő barackos illatot. A lány illatát. Mintha a lakás falaiba és tárgyaiba csak azért ivódott volna bele, hogy őt őrületbe kergesse.

Elmosolyodott, de be kellett látnia, hogy nem volt igaza. Nem tette boldoggá, hogy elkergette a lányt, sőt! Fájt a hiánya, sokkal jobban, mint a lába bármikor is.

A negyedik napon végül nem bírja tovább a csendet, az egyedüllétet, felcsatolja a műlábat és felöltözik és elindulni sétálni. Még éppen hogy csak pirkad, olyan nosztalgikus az egész. Mikor szörfözött, mikor még képes volt arra, hogy szörfözzön, akkor is ilyen korán indult útnak. Az övé volt egy rövid időre az egész partszakasz.

Csak amikor meghallja a hullámok hangját, döbben rá, hogy akármennyire is tagadta, akármennyire is ellenezte, igen is hiányzott neki a víz közelsége. Aztán rádöbben, hogy nincs egyedül. A lány neki háttal ül, a nyugodt víztömeget nézi.

– Itt vagy – mondja a fiú mellé érve. Leül a homokba.

– Itt – felel a lány. Mindketten a vizet nézik.

– Egy barom voltam.

– Az voltál – nincs a lány szavai mögött nehéztelés. – Kiviszel egyszer majd újra a vízre? Melletted a deszkán biztonságban érzem magam – a fiú sokáig hallgat, óvatosan fogja meg a másik kezét a homokban.

– Majd egyszer. Egyelőre nem vagyok biztos abban, hogy a protézis mennyire díjazná a sós vizet. A végén még leesik a lábamról és lesüllyed a tengerfenékre – a lány halkan, röviden felnevet.

– Megvárnálak a felszínen, amíg lebuksz érte – a lány lágyan megcsókolja a fiú nyakát, majd a vállára hajtja a fejét.

A fiú érzi, tudja, hogy ez a rövid beszélgetés nem csupán a szörfről szól. Nézi a lányt, aki azt épp most ígérte meg, hogy vár addig, amíg a fiú magára talál. Felhúzza a bal lábát, és halványan elmosolyodik a nedves homokban hagyott lábnyomot látva.

*Hikari