Hajdú-Antal Zsuzsanna: Belvárosi srác {+ Interjú}

Hozzám tartozik; nem létezik nélkülem, és már én se igazán nélküle. És már el se tudom képzelni, hogy ez másképp legyen.

Kiadó: Erawan
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 384
Fülszöveg:
Balázsnak megvan mindene: jó állás, jövőkép, csinos feleség, akivel ráadásul gyereket várnak.
Misa világra jön. Down-szindrómával. Az anya ezt nem tudja megemészteni, elhagyja őket, és Balázs élete fenekestül felfordul. Ott marad egy kisbabával kettesben, feladja állását, és egy blogban próbálja feldolgozni, milyen lett a világ a downos Misa mellett.
De vajon lehet-e így esélye egy harmonikus családi életre, boldogságra?
És mit keres körülötte a tévés műsorvezetőnő, akivel talán csak elsőre tűnik úgy, hogy megértik egymást?
Egy gyönyörű, mai, elgondolkodtató regény egy immár négykönyves, fiatal írótól. A korábban kétszeresen HUBBY-díjra jelölt szerző, Hajdú-Antal Zsuzsanna egy újságcikkben olvasott egy orosz férfiról, aki egyedül maradt sérült kisfiával. Az olvasottak nem hagyták nyugodni, így ez a történet szolgált alapul főhőse megálmodásához.

Hajdú-Antal Zsuzsannát a Léggömbök című könyve kapcsán ismertem meg már hat éve. Még leírni is sok... Azóta megírta az Utánad és a Visszatérünk című regényeket, amik türelmesen foglalják a helyet a várólistámon. Majd jött a Downtownboy és tudtam, hogy amint lehet, én elolvasom ezt a könyvet.

Vozár Balázs ételfutár, hogy tudja menedzselni három éves kisfia életét. Misa imádja a vonatokat, a mézes gabonapelyhet, a nagymamáját, az apukáját, szeret ölelkezni és szereti ha megölelik.

Misát a születése után nem sokkal elhagyta az anyukája.

Misa Down-szindrómás.

Hogy birkózik meg egy férfi azzal, ha spéciszülővé válik? Hogy fogadja el- és be a társadalom ezt a csodálatos kisfiút? Lesz-e nekik végül igazi happy endjük?

Bevallom őszintén, amióta az írónő oldalán először megláttam, hogy érkezni fog a könyv, éshogy miről fog szólni, nagyon felkeltette az érdeklődésem. Elraktároztam, hogy mindenképp el szeretném olvasni, de aztán elsodortak az egyetemi teendőim, így bevallom, elfejtkeztem a könyvről.

Egészen addig, amíg nem láttam meg a könyvtár új beszerzései között. Elsőként kölcsönöztem ki, még a jellegzetes újkönyv illatot is érezni lehetett rajta.

Ha jobban tudnák gazdálkodni az időmmel, akkor ez a bejegyzés már napokkal ezelőtt kiment volna: egészen pontosan 21-én, ami a Down szindróma napja van, és az egyszülős családok világnapja is van. De mint a mellékelt ábra mutatja, ez nem jött össze. Igazából befejeztem a könyvet, de egyszerűen időre volt szükségem ahhoz, hogy kicsit gondolkodjak a leírtakon, emésztgessen Balázs történetét. Nem akartam azonnal leülni bejegyzést írni, időt adtam magamnak, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat.

Nem is olyan régen még a szakdolgozatomat írtam, aminek a témája a fogyatékkal élők társadalmi integrációja volt, és interjút készítettem érintett szülőkkel. Ösztönösen ők jutottak eszembe, miközben elkezdtem olvasni a könyvet, kiemelten az-az anyuka, aki szintén downos gyermeket nevel. Visszaugrottam pár hónapot az időben, és újra vele beszélgettem. Visszajött az érzés, hogy mennyire jó volt vele beszélgetni, mennyire őszintén avatott be az életükbe. És az is, hogy mennyire emelem kalapom előttük. A szülő és a gyermek előtt egyaránt.

Ahogy nagyon hálás vagyok Hajdú-Antal Zsuzsannának is, amiért volt elég bátorsága megírni ezt a könyvet: mert szükség van rá. Szükség van arra, hogy az emberek ismerjék, elgondolkodjanak. Beszélni kell a szülés utáni depresszióról, beszélni kell a védőháló fontosságáról, beszélni kell a down szindrómáról. Nem csupán egy nap, amikor lehet posztolni róla, hanem bármikor. Azt mondják, hogy az érzékenyítést a gyerekkel érdemes kezdeni, de én ezzel csupán ötven százalékban értek egyet. Mert annak a gyereknek bizony vannak szülei, akiktől hozza a követendő mintát. És ha a szülő azt mondja, hogy ne játssz azzal a kisfiúval, mert te is elkapod, a Down szindrómát, vagy miért nem adta be valami intézetbe, hát ez így nem élet... ott azt hiszem, még bőven van munka. Társadalmi szinten.

Balázs a történet főszereplője és mozgatórugója, az ő életét és gondolatait olvashatjuk a történet során. Én személy szerint pont a hétköznapiságát szerettem a legjobban, azt, hogy vele akár tényleg összefuthatna az ember bárhol. Lehet, hogy pont az a futár, aki hozza az embernek az ebédet... elvégre mindenkinek megvan a magánszférája a munkáján kívül is, nemde? Neki ez a magánszféra a fia és a sport. Misa kiteszi az életének egy hatalmas szeletét, hiszen igazodni kell hozzá, fejlesztésekre vinni, mindent megtenni azért, hogy fejlődjön. Egyszerre kell a szigorú apának, és a gyengéd anyának lenni. Ettől pedig nincs ember, aki időről-időre ne borulna meg. Úgyhogy Vozár Balázs fut. Sokat, és rendszeresen, mert kell ez a monoton mozgásforma ahhoz, hogy az életének sokszor kaotikus, kanyargós, és kiszámíthatatlan részét képes legyen jól helyén kezelni.

Misa az elmúlt olvasmányélményeim legaranyosabb gyerekkaraktere. Nem lehet nem szeretni, és az ember legszívesebben (az apjával együtt) jól megölelgetné. Speciális igényű? Igen, kétségkívül. De elsősorban ő is csak egy gyermek: akinek vannak nagyon jó napjai, vannak kevésbé jó napjai, barátai, és fontos dolgai. Szőke hajú, kék szemű, mosolygós tanítómester.

Kata karakterére lehet valaki azt mondaná az elején, hogy ellenszenves. Én azt mondom rá: laikus. Nem ismerős ebben a downtown-ban, egyszerűen fogalma sincs arról, mit és hogyan érdemes kérdezni, hogyan a legjobb hozzáállni a helyzethez. Szerintem nem érdemes fölötte pálcát törni, egyszerűen azért nem, mert ő tipikusan olyan, mint azok az emberek, akik még soha életükben nem kerültek kapcsolatba semmilyen fogyatékkal élővel (vagy azok szüleivel). Ami másnak természetesen és egyértelmű, neki nem. Viszont nagyon ügyesen megugorja ezeket az akadályokat, szereti meg Balázs és Misa duóját: és azt hiszem, pont ennyi a lényeg.

Balázs nagymamája egy angyal, ahogy a férfi barátaival is szimpatizáltam, Julcsiról nem is beszélve. Mindannyiuknak fontos szerepük van: emlékeztetnek arra, hogy nem kell mindent egyedül megoldani, nem szégyen segítséget kérni. Mert együtt valahogy minden egy kicsivel könnyebb.

Bevallom, olyan élményt adott nekem ez a könyv, amire egyáltalán nem számítottam. Van, amikor mosolyogtam, máskor aggódtam, megint máskor drukkoltam; egyszerűen érzelmek széles skáláját mozgatta meg benne.

A témája és az üzenete pedig nagyon fontos: a világ színes, egyedi és több köt össze, mint ami elválaszt.

Kezdj bele ebbe a könyvbe! Mire elolvasod,Misától újra megtanulsz szívből szeretni, mosolyogni, ölelni. 

***

Bejegyzés EXTRA

- Interjú Hajdú-Antal Zsuzsannával -

H.: Három ifjúsági regény után célközönséget váltottál, a Belvárosi srác érezhetően a felnőtteket kívánja megszólítani. Mesélnél arról, hogy milyen ok van emögött?

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Olyan szempontból bonyolult szerző vagyok, hogy már a fiatalokról szóló regényeim (Léggömbök, Utánad, Visszatérünk) is megkövetelnek egyfajta érettséget (többek között a stílus és a mondanivaló miatt; mivel a szívem mélyén még mindig magyartanár vagyok, egy leheletnyi szépirodalmiságot is szőttem beléjük), így előfordul, hogy a felnőtteknél kapcsolják be azt a bizonyos gombot (a Léggömböknél a nosztalgiafaktor is jelentős, hiszen nem napjaink tinijei a főszereplők, a nehéz természetű Dorka visszaemlékezései inkább a 2010-es évekre tehetőek). A Visszatérünk – A pipacsok ártatlanok című, harmadik, Ciceró Könyvstúdiónál megjelent könyvem is már kivezet az ifjúsági irodalomból, így az volt a tervem, hogy a következő regényemben már teljes mértékben a felnőtt olvasók lesznek a célközönség.

H.: A célközönségváltásnak van esetleg köze a kiadóváltáshoz? Vagy kész volt már a munkacímén DownTown boy, amikor az Erawan kiadó szerzője lettél?

H. A. Zs.: Igen, a Ciceró az ifjúsági könyvek kiadására adott lehetőséget, így keresnem kellett olyan kiadót, amelyik felnőtteknek szóló köteteket publikál. Mivel a Ciceró és az Erawan terjesztője ugyanaz (GABO), így világossá vált számomra, hogy ez lehet az út. Ekkor már készen volt a DownTown boy kézirata.

H.: Okozott bármilyen nehézséget az ifjúsági regények után egy ennyire más stílusú, más „hangú” karakter történetét papírra vetni?

H. A. Zs.: Igazából nem, sőt; olyan hamar sikerült átlényegülnöm egy kiégett, negyvenes pasassá, hogy magam is meglepődtem.:) Tény, hogy nem vagyok az a hagyományos értelemben vett, nőknek író női szerző; a Visszatérünkben például Mosonyi Anti hangján szólalok meg, aki egy BME-ről kihullott, szemüveges, vöröses hajú, borostás, nagydarab wannabe informatikus, az ő stílusát is éveztem. Gyerekként is inkább voltam fiús, mint lányos; a bátyám kinőtt ruháit hordtam, sosem volt hosszú hajam és matchboxokkal játszottam. Ez persze változott azóta, felnőttként már szeretek nőiesen öltözködni és nőként létezni, de Balázs cinikus, szókimondó igazság harcosa-gondolkodásmódja meglepő módon közel áll hozzám. Ha megkérdeznék, melyik szereplőm vagyok leginkább (és várják, hogy azt feleljem, mi más, mint Rédey Dorottya), hülyén hangzik, de azt mondanám: csakis Vozár Balázs! *mosolyog

H. A könyv végén köszönetet mondasz Evgeny Anisimovnak is, aki a főhősödhöz hasonlóan egyedül neveli down-szindrómás kisfiút. Hogy találtál rá? Mióta követed őket?

H. A. Zs.: A Meglepetés Magazinban olvastam először egy cikket róluk, ekkor pattant ki a fejemből, hogy miért is ne lehetne egy olyan, magyar környezetbe ültetett történetet írni, amiben az apa ugyanúgy magára marad, mint a valóságban Evgeny; vajon milyen túlélési stratégiái lehetnek egy ilyen fickónak napjainkban, Budapesten. Amit ezen kívül még Evgenytől loptam, az a kisfia neve: Misha helyett Misa lett a kis szőke, downos gyerkőc. A futás fontos szerepét is az igazi apuka életéből vettem, valamint a legfontosabb üzenetek közül azt, milyen fontos a nagymama, a barátok és a Down-szindrómával foglalkozó alapítványok által nyújtott támogatás, ha az ember egy különleges gyermeket nevel. Balázsnak egyértelműen van egy hétköznapi hős-jellege, azonban vitathatatlan, hogy egyedül mindenre nem lenne képes, és csak úgy lehet hiteles az ő története, ha ehhez hűek maradunk.

H.: Mintha olyasmit is olvastam volna valamelyik posztodban, hogy Evgeny szívesen elolvasná a könyved, ha lesz angol fordítása. Látsz erre esélyt akár a távoli jövőben?

H. A. Zs.: Ó, hát ő nagyon aranyosan várja, hihetetlenül büszke, hogy megihletett egy regényt többezer kilométerre, és örülne egy angol fordításnak, azonban ez, amennyire eddig utánajártam, nem könnyű feladat, mert ha találnánk is egy irodalmi fordítót, azt meg is kell fizetni. De még nem adtam fel ezt az álmot, nem is magam miatt, de Evgeny miatt sem.

H.: Beszéltél magyar szülőkkel is, akik DS gyermeket nevelnek. Korábban volt tapasztalatod, ismereted a diagnózissal kapcsolatosan, vagy a kutatómunka úgymond Balázsnak és Misának köszönhető?

H. A. Zs.: Csak felszínes ismereteim voltak, mint bármelyikünknek. Ha érzelgősen akarnék fogalmazni, azt felelném, az a bizonyos cikk nyitotta ki a szívemet ez irányba, és tett érdeklődővé, hogy fejest ugorjak a témába, kutassak, felvegyem a kapcsolatot érintett szülőkkel, szakemberekkel.

H.: Hogy látod, azok a szülők, akik valamilyen értelemben speciális gyermek szülőjévé válnak (de az egyszerűség kedvéért maradjunk a DS-nél), a társadalom peremére szorulnak? Kapnak szakszerű segítséget abban, hogy feldolgozzák az eseményeket? Egyáltalán tudják azt, hogy kihez fordulhatnak ilyen esetben?

H. A. Zs.: Egyre több alapítvány alakul, amelyik segítséget nyújt, és a közösségi média (amit néha szidok, pedig van jó oldala is) segítségével sorstársakra lelhetnek az érintett szülők. Ahogy az a regényből is kiderül, Balázs ugyanolyan átlagember, mint bármelyikünk (általában erre törekszem a könyveimben), jó és rossz tulajdonságokkal, munkahelyekkel, hobbikkal, barátokkal. Az nem feltétlenül társadalom peremére szorulás, hogy a gyerek speciális nevelést igényel, inkább egy kihívás, amiben egyre több szülő érintett; persze mindig akadnak olyanok, akik tartanak attól, amit nem ismernek, ez érthető; éppen ezért születnek filmek, irodalmi művek, rendezvények, cikkek, hogy kicsit közelebb hozzuk egymáshoz a különbözőségeket. Amire égető szükség van; együtt minden könnyebb.

  

H.: Mit gondolsz arról, ha valaki Balázshoz hasonlóan blogot/oldalt vezet? Szerinted is inkább egy védőháló? Hogy látod, lehet káros érzékenyíteni a társadalmat?

H. A. Zs.: Balázsnak a blogírás egyben terápia is; kiírja magából, ami bántja és ami foglalkoztatja, aztán rájön, hogy mivel sokan olvassák, segíthet is vele, felhívhatja a követői figyelmét olyasmire, ami épp nincs a reflektorfényben, és amitől sokan idegenkednek. Az érzékenyítés-szót viszont nem szeretem, távol állnak tőlem ezek a trendi kifejezések, inkább a rávilágítás szót használnám, és az empátia, az együttérző képesség erősítését, ami csak a javunkra válhat, és aminek az egyik eszköze, hogy olvasunk – akár témába vágó blogokat, novellákat, könyveket.

H.: Ha már társadalom: mit gondolsz, mire lenne szükség ahhoz, hogy a társadalom könnyebben/jobban befogadja a speciális gyermekeket?

H. A. Zs.: Szerintem hasznos, amikor egy iskola meghívott előadókat fogad, és a gyerekek személyesen feltehetik a kérdéseiket az érintetteknek. Ez jó, minden szempontból. A felnőttek világa keményebb dió. Azt látom nagy problémának a társadalomban, hogy minden csak a felszínen történik. Március 21-én például kiposztoljuk azt a bizonyos felemás zoknit, de ha az év bármely napján szembejön velünk mondjuk egy downos felnőtt, elfordítjuk a fejünket. A mai ember nem képes közösségként működni, ennek történelmi, politikai okai vannak. Egy jó közösségben szeretettel fordulunk a másik felé. Alapvetően az a baj, hogy a média, gondolom, fenti utasításra, kinevel egy látszólag „érzékenyített” (a szónál maradva), színes-szagos, de valójában önző, a másikon átgázoló, élvhajhász társadalmat, ahol a könnyen szerzett javak az élet célját jelentik – pedig szerintem ezeknél sokkal fontosabb, hogy megfogjuk egymás kezét. Azt hiszem, ilyen szempontból maradi vagyok, ha ez maradiság; két évvel negyven éves korom előtt ez már valószínűleg nem változik.

H.: Ha Balázs (és Misa) létezne, és találkozhatnál velük mi lenne a találkozás helyszíne: egy futóverseny, egy vonatút, vagy egyszerűen egy kávézó?

H. A. Zs.: Futóversenyen Balázs csak elsodorna, vonaton pedig ülök eleget, így maradjunk a kávézónál, szigorúan jó és erős kávéval, ahol van játszósarok a kicsiknek. *mosolyog*

H.: Zárásként: Megneveznél kérlek néhány olyan egyesületet, akiknek kapcsolódási pontjuk van a down szindrómával és érdemes figyelemmel kísérni a munkásságukat/támogatni őket?

H. A. Zs.: A Rejtett Kincsek Down Egyesület, a Down Alapítvány, valamint a Nem Adom Fel Alapítvány jut eszembe most. Utóbbiak már kávézót is működtetnek, ahol többek között downos felszolgálókkal is találkozhatunk, és kaphatunk tőlük egy nagy mosolyt is – ami egyértelműen az egyik legnagyobb erősségük.

És amiért mindez nagyon is megéri.

Nagyon szépen köszönöm az érdekes interjút, Zsuzsanna!

*Hikari