Jill Santopolo: Minden, ​ami utána jött

A végén minden jóra fordul, és ha mégsem, akkor az még nem a vége.

 

Kiadó: Next21

Kiadás éve: 2023

Oldalszám: 382

Fülszöveg:
Két szerelem. Két választás. Egy esély, hogy kövesse az álmait.
Emilyvel sok minden történt, amióta tizenöt évvel ezelőtt elvesztette két nagy szenvedélyét: a zenélést és szerelmét, Robot. Most pszichológus egy New York-i egyetemen, olyan válságba került diákoknak segít, mint amilyen annak idején ő maga volt. A férje, Ezra orvos, nagyon szereti Emilyt, szépen élnek. Boldogok. Remélik, hogy hamarosan gyerekük születik. De amikor egy tragikus eset túl élénken idézi fel Emily számára a múltat, és olyan múltbeli eseményeket, amelyekről remélte, már soha többé nem kerülnek felszínre, a nő tökéletes élete hirtelen a feje tetejére áll. Aztán Emily hall egy dalt a rádióban – a dal egy nőről szól, aki faképnél hagyta az énekest. A dallam és a hang is kísértetiesen ismerős. Lehetséges volna?
Emily két régi szenvedélye dübörögve tér vissza. Muszáj feltennie magának a kérdést: ki is ő valójában? És kihez fűzi sorsszerű szerelem?

Amikor megláttam, hogy ez a könyv is jönni fog magyaul, elképesztően megörültem a hírnek. Ugyanis évek óta várok újabb Jill Santopolo regényre, szóval konkrétan számoltam vissza a napokat a megjelenésig. Itt is nagyon-nagyon köszönöm a XXI. Század kiadónak a recenziós példányt.

Emily egyetemi pszichológusként dolgozik, és mondhatni, az élete tökéletes, hiszen van egy biztos állása, szerető férje, szép otthona. 

Egy tragikus esemény azonban rákényszeríti, hogy rájöjjön: a tökéletesség csupán a valóság illúziója. Olyan dolgokkal, és emlékekkel kell szembenéznie, amelyet mélyen eltemetett magában. Vajon készen áll, hogy válaszokat kapjon fontos kérdésekre? 

Azt hittem, fogom tudni azt írni a blogbejegyzésembe, hogy aki szerette A fény, amit elvesztettünk című könyvet, az szeretni fogja ezt is, de nagyon hamar rájöttem, hogy ez a mondat nem fogja itt megállni a helyét. És nem azért, mert egy stand alone könyvről beszélünk, és a két regénynek semmi köze nincs egymáshoz, hanem azért is, mert aki A fényt amit elvesztettünket fogja várni, az bizony az elején csalódott lesz. (Mint én)

Ez a könyv ugyanis teljesen más, már az alaphangulatában, stílusában is, hiába azonos a szerző. Ehhez a könyvhöz azt hiszem két dologra van szükség: megfelelő hangulatra, és arra, hogy képes legyen az olvasó kiüríteni az elméjét, félretenni az előítéleteit és az elvárásait.

Mert ez a könyv kemény. Ledöbbentő. Elgondolkodtató. 

Olyan kérdéseken merengtem el olvasás közben, hogy hogyan alakul az ember élete a döntései kapcsán. Hogy lehet-e új utat választani, amikor a belső iránytűd mást mondd? Vagy hogy mennyire kell a másik kedvére téve változni? Boldog-e egy megfelelésre épülő házasság? Illik-e gyászolni közösen, vagy azt mindenki rendezze el magában, egyedül? Van olyan pontja a kapcsolatnak, ahonnan már nem lehet helye hozni azt ami félresiklott? Légyszi, olvassátok el ezt a könyvet minél többen, hogy legyen kivel átbeszélnem ezeket a kérdéseket.

Emily sokak számára megosztó hősnő lesz egyébként. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden esetben megértettem a cselekedetei mögött húzódó motivációt, vagy egyetértettem volna a tetteivel. Volt, hogy csak a fejemet csóváltam olvasás közben, de... Em kétség kívül egy nagyon-nagyon erős nő. Hatalmas szerető szívvel, empátiával, segíteni akarással. Azt mondják a jó segítő szakember ismeri önmagát, mielőtt másoknak képes lenne segíteni. Úgyhogy Jill Santopolo, emelem kalapom azelőtt a karakterfejlődés előtt, amin átesett a főhősnő. Büszke lettem rá a történet végére.

Ezra viszont az a karakter, aki hiába nagyon-nagyon fontos a cselekmény szempontjából... képtelen voltam igazán megkedvelni. Elismertem a szakmai tudását, és az alázatát, de valahogy ő volt az, aki a könyv háromnegyedében új megvilágításba helyezte számomra a társas magány kifejezést. A neten olvastam régebben egy szösszenetet, nem emlékszem pontosan, de a lényeg az volt, hogy minden házasság száz százalékosan működik, de sohasem ötven-ötven a felosztás. Lehet, hogy egyik nap az egyik fél nyolcvan százalékot tesz azért, hogy működjön, mert a másik csak húszat tud, de aztán fordul a helyzet. Ezránál egyszerűen sokáig nem éreztem ezt a belső igényt, hogy ő is tegyen bele, adjon, meghallgasson. 

Aztán ott van Rob, akit - itt ezt azért bevallhatom -, nagyon könnyű szimpatikusnak találni és megkedvelni. Minden karakter nagyon emberi ebben a történetben, de talán nála még inkább ezt éreztem. Szerettem róla olvasni, és az is igaz, hogy én inkább Robpárti voltam. Mondjuk az én szívembe a zenészek hamar belopják magukat, úgyhogy annyira nem lepődtem meg magamon.

Arit Emily testvérét is szerettem, egykeként szívet melengető volt számomra az a bensőséges, erős kötelék, ami a két nő között volt a történet során. Bárcsak mindenki életében lehetne egy Ari.

Lenyűgöző és magával ragadó történet, veszteségről, gyógyulásról, újrakezdésről, álmokról.

Biztos vagyok benne, hogy ahány ember olvassa el, annyiféle hatást fog kiváltani. Az, hogy érezni fogsz valamit utána, az vitathatlan. Olyan történet, amely befészkeli magát az ember gondolatai közé, és órákkal, napokkal az olvasás befejezése után se szabadulhatsz tőle. 

Ha aközött kellene választanod, hogy olvasd, vagy ne olvasd ezt a történetet, hidd el, az első a helyes döntés! Hagyd, hogy hatással legyen rád. Nem fogod megbánni.

*Hikari