Rebecca Yarros: Ónixvihar (Negyedik szárny 3.)

Azok közül kerülnek ki a legjobb vezetők, akik a legkevésbé akarják ezt a feladatot.

Kiadó: Rainy days

Kiadás éve: 2025

Oldalszám: 910

Fülszöveg:

Miután majdnem másfél évet töltött a Basgiath Hadi Iskola falai között, Violet Sorrengail tisztában van vele, hogy már nincs idő elméleteket gyártani. És nincs már több idő a bizonytalankodásra sem.

A háború ugyanis elkezdődött, és az ellenség az iskola falain kívül és belül is egyre veszedelmesebb – lehetetlen megmondani, hogy kiben lehet megbízni.

Violetnek útra kell kelnie a roskadozó aretiai varázsvédelmen túlra, hogy ismeretlen vidékeken keressen szövetségeseket Navarre számára. Az út alaposan próbára teszi a rátermettségét, a szerencséjét és az erejét, de bármit megtenne, hogy megmentse az övéit – a sárkányait, a családját, az otthonát és persze a férfit, akit szeret.

Még akkor is, ha ehhez akkora titkot kell őriznie, amely talán mindent elpusztít körülötte.

Na, szóval: én is egyike vagyok azoknak az olvasóknak, akik számolták vissza a napokat a megjelenésig, aztán alig várták, hogy a kezükbe lehessen a kötet.

Tudjátok mit? Én minden hibája ellenére imádtam olvasni ezt a könyvet.

És akkor ide azért kiírom: ha nem olvastad az előző kötet(ek)et még, a bejegyzés spoilereket tartalmazhat.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a Vasláng letette. Vagyis Xaden veninné kezdett válni, és Violet mindent megtesz azért, hogy gyógymódot találjon erre.
De közben ott van az, hogy Andarna eddig nem ismert, rejtélyes sárkányfajhoz tartozik.
Ha pedig hősnőnknek nem fájna a feje eléggé, a birodalom határai egyre nehezebben állnak ellent a támadásoknak.
Violetnek mindent kockára kell tennie, remélve, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy megmenthessen mindenkit, aki fontos a számára.

Az Ónixvihar előtt azért tartottam egy Negyedik szárny valamint egy Vasláng újraolvasását, és nagyon-nagyon igyekeztem elkerülni a spoilereket.
Abba azért belefutottam, hogy - enyhén szólva - a fordítás elég sok kívánnivalót hagy maga után. Kimaradt jelenetek/párbeszédek, finomított karakterfejlődés például. Nem védek senkit, félreértés ne essék. Ugyanakkor tudom, hogy az angolom sosem lesz olyan jó, hogy nekiálljak bármelyik RY regénynek angolul,  szóval így összehasonlítási alapom sincs, milyennek kellene lennie a regénynek.

Tény, voltak olyan jelenetek, amiket újra kellett olvasnom akár többször is, illetve még én is magyartalannak éreztem a fordítást, ezt nem tagadom.

De ha egészében nézem ezt a történetet, akkor nem tudok mit mondani azon kívül, hogy élveztem. Még mindig élveztem, pont úgy, ahogy a korábbi köteteket is.

A tavalyi évem nagy-nagy felfedezése volt a Negyedik szárny. és az a sárkányimádat, amit az írónő a nyitókötettel elért nálam, nagy lánggal égve kitartott a harmadik kötetig. Viszont! Mivel évek óta az őszinte véleményemet írom le, erről is beszélek: valamennyivel akkor is gyengébbnek éreztem ezt a kötetet, és nem gondolom, hogy ebben csak a fordítás lehet a ludas. Kicsit olyan érzésem volt, hogy az írónő maga is belefáradt itt a több ezer oldal írása közben... nos, mindenbe, ami az Empyrean sorozatot jelenti.

Néha a politikai vonal teljesen zavaros volt, ahogy a szigetek közti utazgatást is kicsit karakternövelőnek éreztem csak. Egy-két célállomás kivételével nem is maradtak meg nagyon, hogy melyiken mit csináltak. Amúgy az idő is olyan kurtán-furcsán kezelték... olvasás közben azt hittem, eltelt max néhány nap, erre egy fél mondatból kiderült, hogy nem, már hetek óta úton vannak. Ö.. oké, rendben, jó tudni.

És akkor ott vannak a karakterek: oké, aláírom, Violet még a finomítás ellenére is elég talpraesett, szinte könyörtelen főhős lett. Még mindig nyereg kell neki, hogy fennmaradjon Tairn hátán (azt hiszem ez már így marad :)), és az ízületei se szuperjók, de megtanult ezekkel együtt élni, szinte egyáltalán nem siránkozik miatta, max időről-időre megállapítja. Felnőtt, na, meg kell hagyni. Még mindig eszes, de ezúttal azért támaszkodik a környezetére is, nem akar mindent megoldani egyedül.

Xaden minden egyes vallomásától még mindig elolvadok, ő szerintem egy életre bebetonozta magát a fictional boyfriend listámba. És pont ezért volt olyan érzésem, hogy túl keveset szerepel. Mintha Yarros megunta volna közöttük építeni a romantikát. Most már nem veszekedtek semmiségeken, amikor viszont együtt voltak, akkor valami brutálisan elvitte őket a testiség. Hahó, nem lehetett volna megtalálni az aranyközéputat? Csak mondom: ez nem az volt!

Főleg figyelembe véve az utolsó néhány fejezetet... nemhogy megválaszolásra kerültek a kérdéseim, hanem még több lett belőlük. Zsibongnak bennem a hogyan, mi, miért? kezdetű mondatok....

Viszont nagy piros pont azért, hogy a mellékszereplők jobban reflektorfénybe kerültek: Ridoc az új kedvencem, de szerettem Mirát, megkedveltem Catet (ezt se gondoltam volna :)), megölelgettem volna Sawyert, és nem tudom eldönteni, hogy Bodhi vagy Garrick keltette fel jobban az érdeklődésem.
A venin főgonosz (légyszi ne várjátok el, hogy le tudom írni a nevét), is érdekes, bár nem igazán látom át, hogy mit akar. Violetet? Xadent? Mindkettőjüket? Mit tud Lilith-ről, amit még a saját gyerekei sem? Miért volt olyan türelmes, több alkalommal? Mire várt?

A helyzet az, hogy napokkal ezelőtt befejeztem a könyvet, de még mindig egy sárkány alakú hiányérzetet érzek magamban. 

Nehéz lesz ezután olyan olvasnivalót találnom, ami elmulasztja ezt a könyvmásnaposságot. Pedig muszáj lesz, mert egyelőre várhatunk (minimum) két évet a folytatásra, agyalhatunk a kérdéseken, és gyárthatjuk a teóriákat.
Minden hibája ellenére élveztem, és egyszerűen imádom, hogy ennyire ki tud rántani a mindennapokból. Volt itt minden: érzelmek, harcok, elhallgatott és napvilágra került információk.
Meg persze a kedvenc sárkányaink.
Légy erős, járj nyitott szemmel és higgy!
Máshogy nem fogod tudni túlélni az Ónixvihart.

*Hikari