Kleinheincz Csilla: Üveghegy (Ólomerdő 2.) {+Interjú}

„Elég szörnyű dolgokat művelünk egymással puszta szeretetből.”

Kiadó: Gabó

Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 383
Fülszöveg:
1A tündér Lóna visszatért, lánya, Emese azonban képtelen megbocsátani neki, hogy egykor elhagyta. Az öntörvényű lány inkább a saját útját keresi a tündérek varázslatos birodalmában, amely fenyegető változások előtt áll. Nincs könnyű dolga, hiszen meg kell tanulnia varázsolni, elfogadni Lónát, és elengedni a múltat.
Emese nem tud lemondani a vágyairól, még ha ezeknek nem is csupán ő fizeti meg az árát. Miután megszegi a tündérek egyik legnagyobb tabuját, kénytelen elszánni magát: az emberi életet választja, vagy Héterdő legendáit és varázslatait? Mindkét világban hosszú útra indul, hogy meglelje a válaszokat, ám döntései meghatározzák a családja és a tündérek sorsát is – de hogy a lány hős lesz-e vagy romboló, azt talán még a végzetnők sem tudják.



Még azelőtt beszereztem a folytatást, hogy befejeztem volna az első részt. Igazából volt egy olyan megérzésem, hogy kellene fog. Szeretem, amikor bejönnek ezek a megérzéseim.

Annyi minden maradt még elvarratlan az első részben, hogy azt befejezve szinte azonnal a folytatásba kezdtem.

Évek telnek el, mire Emese ráveszi magát arra, hogy újra kapcsolatba lépjen anyukájával, egyáltalán elfogadja a tényt, hogy az egyik szülőjét elvesztette, de még sincs teljesen egyedül.
Azonban arra is rájön, hogy felnőni áldozatokkal jár, döntéseket kell hozni és nem minden fekete és fehér.
Készen állsz arra, hogy megismerd magadat, hogy megtudd a kemény, valódi leplezetlen igazságot? Készen állsz, hogy megtudd a Rengeteg titkait? Készen állsz, hogy felfedezd a sárkányok mítoszát?

Ezúttal két kisregényt kaptunk egy köteten belül és nagyon kíváncsi voltam, az írónő ezt hogy oldja meg, hogyan szövi mégis össze egy egésszé a történetet.
Az Üveghegyben ami első történet részként is funkcionál, Lóna szemszögéből látjuk a történéseket. Ennek kifejezetten örültem, már csak amiatt is, mert az Ólomerdőben nem igazán lehetett megismerni. Tudtuk, hogy lelépett, hogy hattyúként úszkál az Özvegynél, de ennyi. Slussz-passz. Ja, meg azt is, hogy Emese látni se akarja. Ugye, hogy kevés az információ ahhoz, hogy normális véleményünk legyen róla?

Ezért is voltam hálás, hogy Csilla egy külön történetet szentelt a nőnek. Jobban meg lehetett ismerni, bele lehetett látni a gondolataiba, meg lehetett érteni (ha meg akartuk érteni) azt is, amit korábban tett, hogy mégis mi vitte rá arra, hogy elhagyja, akiket szeret.

Külön piros pont jár részemről a szülő-gyermek kapcsolat alakítása miatt, ezek a jelenetek kifejezetten mélyen érintettek és elgondolkodásra késztettek. Jó volt olvasni, hogy Lóna a hibái ellenére mennyire igyekszik, mennyire próbálja újra megtalálni lányával a közös hangot. Ami valljuk be nem könnyű, hiszen Emese kamaszodik, gyászol, és a harag is mozog benne. Ennek ellenére szerintem Lóna mindent megtett Meséért és kettőjük kapcsolatának helyrehozataláért is.

Aztán ott a második történet, ami a Kősárkány alcímet viseli. Itt már újból Emese szemszögéből látjuk a eseményeket, aki a szokásos kamasz problémákkal küzd: mindenkire haragszik, nem találja a helyét  igazából egyik világban sem, nem tudja mit akar csinálni és hol a későbbiekben. Úgy érzi, mindkét világba tartozik, ugyanakkor igazán egyikbe sem. És nem csak azért mert fél-ember és fél tündér...van egy másik oka

Végül úgy dönt, megkeresi önmagát, és a célt ami az élete értelme, tehát ahogy a könyv is fogalmaz: vándoréven lesz.

Mivel ez főleg Héterdőben zajlik, ezért azt a világot érintő ismereteink szélesednek ki jobban, onnan ismerünk meg szereplőket is. Apropó szereplők!

Az Ólomerdővel kisebb problémám volt, hogy néptelennek éreztem egy idő után, mintha csak néhány bábu lenne a sakktáblán a többi pedig a dobozban csücsülne. Na ezen most változtatott az írónő, előkerültek jobban mellékszereplők, ami még gördülékenyebbé, és mozgalmasabbá tette a történet számomra. Ha kedvencet kellene említsek, akkor Kökény, Kampó és Kő. Bizony, tényleg Kőnek hívják, és miután túllendültem illetve megértettem a meglepő névválasztás okát, nagyon szimpatikus lett a karakter.

Rabonbán viszont körülbelül fél mondat erejéig szerepel, és ugyan nagyon szeretem, mégse éreztem azt, hogy innen annyira nagyon hiányozna. Most nem rajta és egy esetleges vele történő jeleneteken volt a hangsúly, hanem a döntések fontosságán, a cselekményen, és a világon.

Ha már említettem a világot: ugyan olyan gyönyörűen kidolgozott, mint az előző részben, és még tovább tágulnak az ismereteink. A sárkányok mítoszát, az őket körülvevő ok-okozati összefüggéseket érdekes volt olvasni.

Ez nem egy egyszerű fantasy vagy újraírt mese. Ez egy gyönyörű utazás egy kamasz lánnyal, akivel együtt bolyonghat az olvasó az ólomerdőben, a csillagfalvak közt, az Üveghegyen, vagy éppen Bécsben és Gödöllőn. Ez egy egyre mélyebbre nyúló családtörténet, melyben tündérek és emberek élete fonódik össze elválaszthatatlanul.

Különleges, varázslatos, mégis fájó, és kicsit azért rákényszeríti az olvasót, hogy nézzen magába. Az önvizsgálat kemény dolog, de a történet olvasva nem tudsz nem elgondolkodni azokon a kérdéseken, amik a főszereplőt is foglalkoztatják.
Elereszt, mégis egyre jobban magához húz.

Nagyon várós a folytatása.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Kleinheincz Csillával -

Hikari: Úgy gondolom, folytatást írni sosem egyszerű. Te milyen érzésekkel által neki az Üveghegy írásának? Nem nyomasztott a az előző kötet sikere, okozott benned „legalább ilyen jót kell írnom újra” érzést?

Kleinheincz Csilla: Az Ólomerdő után éreztem egyfajta elvárást az olvasók részéről, mit szeretnének látni a jövőben, elsősorban Emese és Rabonbán sorsával kapcsolatban, de egy darabig magam is kerestem a történet folytatását – először olyasmit akartam írni, mint az első kötet is volt, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a szereplők és maga a történet is csak akkor fog tudni továbbfejlődni, ha elhagyom az ismert terepet, és egyrészt a tündérek világát is tágabbra nyitom, másrészt elfogadom, hogy egyetlen kötetben nem fogom tudni lekerekíteni a sztorit. Így lett az Üveghegy a hős útjának beavatás szekvenciája, amelyben mindenkit a megfelelő helyzetbe hoztam – sors és érzelmek szempontjából egyaránt – a lezáráshoz. Eredetileg persze nem gondoltam, hogy ennyi ideig fogok ülni a záró köteten, én úgy terveztem, hogy a Kősárkány után rögtön következne az Ezüstkéz.

H.: Ebbe a kötetben nem egy hosszú, hanem két kisregény található. Miért döntöttél emellett a felbontás mellett?

K. Cs.: Érzékeltetni akartam a folyamatot, ahogyan Emese felnő, és meg akartam mutatni, az egyes szereplőket milyen események formálják, ehhez pedig idő kellett – nekem is a megíráshoz, de a történet világában is el kellett telnie annak a néhány évnek, hogy Emese már ne az a tizenkét-tizenhárom éves kiskamasz legyen, aki az első kötetben volt, hanem megérjen annyira, hogy az utolsó döntése hitelesen következzen az útjából. Nem életszerű, hogy sorsfordító események egymás hegyén-hátán zsúfolódjanak össze, és azonnal végbemenjen utánuk a feldolgozás is. Azt is fontosnak tartottam, hogy ez a feldolgozás és az útkeresés is a történet részévé váljon, ezért írtam meg Emese két utazását, amelyek során nem igazán kalandokat, hanem saját magát keresi.

H.: Honnan jött az „Üveghegy” és a „Kősárkány” cím? Nehezen találtad ki őket?

K. Cs.: Az Üveghegy adta magát, ennél meseibb címet valószínűleg keresve sem találhattam volna, ráadásul a történetben is különösen jelentős helyszín – itt élnek a végzetnők, és a hegy mélye rejti a nagy ellenfelet is. A Kősárkányt már keresnem kellett, végül azért döntöttem emellett, mert, míg az Üveghegy kisregényben az Emese és az anyja közti kapcsolat a meghatározó, a Kősárkányban Emese az apjához fűződő viszonyában beállt változást próbálja feldolgozni, és a cím is erre utal.

H.: Miért döntöttél úgy, hogy írsz egy külön Lóna-szemszöget?

K. Cs.: A korai szövegváltozatokban Emese nézőpontját követtem, de már az Ólomerdőben is előfordult, hogy más szereplők is hangot kaptak – ez a történetfolyam nem egyetlen hősé, a többi karakter meséje ugyanolyan fontos, mint ahogyan az is, hogyan hatnak egymásra, válnak egymás történetében meghatározóvá. Ráadásul nagyon megterhelő lett volna a szöveg, ha Emese gyászát teszem meg központi témának, miközben a veszteség mellett visszakapja az anyját. Azt is éreztem, hogy az Ólomerdő után kell még segítenem az olvasóknak, hogy megértsék, miért hagyta el Lóna a családját régen, és hogy kicsoda ő elrabolt hattyútündéren kívül.

H.: Igazán szépen és őszintén voltak kidolgozva a Lóna-Emese jelenetek. Érzés vagy esetleg saját élmény segített ennyire jól megírni azokat a részeket?

K. Cs.: Az én lányom még nagyon kicsi volt, amikor az Üveghegyet írtam, így nem meríthettem a saját életemből – de egyébként is úgy vagyok vele, hogy ha a személyes élettörténetem és tapasztalataim be is szivárognak az írásaimba, annyiszor átszűrődnek a történeten és a szereplőimen, hogy csak azok számára lehetnek felismerhetőek, akik egészen közel állnak hozzám. Lóna és Emese esetében az segített, hogy mindkettejükkel sok időt töltöttem gondolatban és számos elvetett szövegváltozatban ütköztettem őket, így mire eljutottam a végső változathoz, már egészen mélyen megismertem őket.

H.: Egy felelőtlen döntés miatt nagy árat kellett fizetnie a lánynak, amivel ő maga sem tud sokáig elszámolni. Jól gondolom, hogy ahogy idősödik majd Emese, úgy állítod egyre nehezebb próbák elé?

K. Cs.: Így van, a hősnek alá kell ereszkednie a fenevad gyomrába.

H.: Hogy zajlana a te vándoréved? Mire keresnél választ?

K. Cs.: Bizonyos értelemben én már túlvagyok a vándorévemen, ugyanakkor meg az ember soha nem érkezik meg igazán – ha úgy is tűnik, egyszerűen azért van, mert mások, akikkel útközben találkozott, egy ideig vele tartanak, ugyanazon célok felé. Valószínűleg, amikor majd meghalok, akkor is úgy fogom érezni, hogy az elmúlás bosszantó módon megzavart az utazásban.

H.: Tegyük fel, hogy hatalmat kapsz. Milyen lenne a te varázserőd, mihez értenél?

K. Cs.: Ebben én csapdát sejtek. Azt hiszem, a fő kérdés, nem az, mi lenne ez a hatalom, hanem hogy mi lenne az ára...?

H.: Rabonbán szinte egyáltalán nem szerepel, csak megemlítés szintjén. Miért került ki ennyire a történetből a karaktere? Ugye a folytatásban újra feltűnik majd?

K. Cs.: Tudom, hogy az olvasók őt várták vissza leginkább, de neki is be kellett járnia a maga útját, ami az őt sújtó átok miatt nem lehet olyan, mint Emeséé. Az Ezüstkézben természetesen visszatér (és a Sárkányfi kisregényben a fiatalkorát is megismerjük), és nagyon fontos szerepet játszik, ezzel tudom biztatni azokat, akik most hiányolták.

H.: Rabonbán helyett viszont sok más érdekes és új karaktert kaptunk. Őket is mese ihlette, vagy csak ennyire jó a fantáziád?

K. Cs.: A nemtők (nimfák) természetszellemek, és a farkaskoldus is folklórban felbukkanó figura, de a szereplők egyre kevésbé feleltethetők meg mesei alakoknak – kivéve Hajnalt és Éjfélt és Dív történetét, amelynek alapja a Rózsa vitéz.

H.: Melyik regénybeli karaktered áll legközelebb a szívedhez? Miért?

K. Cs.: Mindegyiket megértem és kedvelem, hiszen ha rövid időre is, de a bőrükbe kellett bújnom, de természetesen Emese számomra a legkedvesebb –  éppen ezért vele bántam a legkíméletlenebbül.

H:  Igazán érdekes és újfajta mítoszt szőttél a sárkányok köré. Mennyire volt számodra kihívás (ha az volt), egyedit történetet találni olyan szereplők számára, akik talán a legrégebbi mesehősök?

K. Cs.: A sárkányokat nagyon sokféleképpen értelmezték újra a fantasyben, voltak már szörnyetegek, az emberi kapzsiság kivetülései, az elfogadásra váró másik, karikatúrák és a természet körforgásának szimbólumai... A magyar mesevilágban a sokfejű sárkányok sokszor házban laknak, feleséget tartanak, karddal küzdenek, ezért én is igyekeztem az emberi alakjukat elsődlegessé tenni, ugyanakkor kerestem is a magyarázatot, arra, hogy miért választanak szörnyeteg létükre szinte emberi életet, honnan erednek, és miért számítanak kitaszítottnak – és persze hogyan képesek tündérasszonyokkal utódot létrehozni. Az Ólomerdő megírásakor még nem voltak válaszaim ezekre a kérdésekre, de amikor a folytatáson dolgoztam, és végiggondoltam azt, hogy Emese miféle tabut készül megszegni, a helyére került minden.

H.: Ebben a kötetben már csökkentek a mesei elemek, az új dolgok varázsa, sokkal jobban előtérbe kerülnek a szereplők döntései. Szerinted a való életben is ennyire fontos és meghatározó az, hogy mikor és mit döntünk el?

K. Cs.: Ez a kérdés az, ami elindította az egész történetfolyamot, és közben apránként a válaszra is rátaláltam. Igen, minden döntésünknek következménye és súlya van, de nem kell, hogy a megváltoztathatatlanság agyonnyomjon minket a súlyával – elvégre ott van a jóvátétel és a megváltás reménye is. A választás szabadsága pedig azért van, hogy éljünk vele.

Köszönöm, hogy időt szántál az interjúra!
*Hikari