Victoria Schwab: Egy sötét duett (Verity szörnyei 2.)

„A lényeg nem az volt, micsoda ő, hanem hogy miért létezik, mi a célja, a szerepe a darabban. Mindenkinek megvolt a maga szerepe”

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 424
Fülszöveg:

A ​New York Times-bestseller Verity szörnyei-duológia lenyűgöző zárókötete!
A világ meghasad, ahogyan ők is.
Kate Harker nem fél sem a sötéttől, sem a szörnyektől. Sőt, vadászik rájuk, és piszkosul jól csinálja.
August Flynn szörnyetegnek született, de mindennél jobban vágyott arra, hogy ember lehessen. Most el kell fogadnia saját természetét: kerüljön bármibe, végig kell járnia az utat, amelyet sorsa kijelölt számára.
Fél évvel Kate és August első találkozása után az emberek és szörnyek háborúja immár nem csupán egy lidércnyomásos álom, hanem maga a valóság. Verity városában Augustnak olyan vezetővé kell válnia, ami ellen örökké tiltakozott, míg ezalatt Prosperityben Kate azzá a kegyetlen vadásszá edződött, aki mindig is lenni szeretett volna.
A sötétségben új szörny ébredezik, egy lény, amely a káoszból táplálkozik és felszínre hozza áldozatai belső démonait. Hazacsalogatja Kate-et, aki kénytelen visszatérni Verity háború dúlta városába, Augustnak pedig újra meg kell tanulnia bízni a lányban. A kérdés csak az, a valódi szörnyet lesz könnyebb legyőzniük, vagy azt, amelyik a tükörből néz vissza rájuk?

Ismeritek azt érzést, amikor meglátjátok, hogy meg fog jelenni egy regény, és már csak a dátumot megjegyezve vigyorogtok, és úgy várjátok azt a bizonyos napot, mint a gyerek a karácsonyt?
Én pont így voltam.
Az pedig külön öröm (volt) a számomra, hogy a Fumax kiadó elküldte nekem a könyvet recenzióként, kicsivel a megjelenés után, így nem kellett várnom karácsonyig, hogy végre olvashassam.
Ha nem olvastad még az első kötetet, hagyd el a bejegyzést!

Szóval a helyzet az, hogy máshogy kezdődött a könyv, mint amire én számítottam. Kate ugyanis nem Verity-ben van, hanem egy másik városban csak August maradt a szörnyek tengerében.
Fél év telt el, és látszólag mind a ketten tovább léptek, folytatták az életüket, távol egymástól.
Ám az egyre terjedő erőszakos sötétség visszaűzi Kate-et Verity-be, August mellé.
Képesek lesznek bízni egymásban? Együtt küzdeni?
Vagy a sötétség gyorsabb, és egyszerűen túl késő lesz?

Az Egy kegyetlen dal esetében még én magam is meglepődtem, hogy összességében mennyire szerettem és élveztem az olvasást, és titkon, azért a lelkem mélyén (el)vártam, hogy a folytatás is olyan erős legyen, mint az első kötet, főleg, hogy itt nem várható folytatás. Duológia, két kötet, kész slussz-passz.

Azon igazából, már meg sem lepődtem, hogy nem volt olyan bevonzása a regénynek az elején, így éreztem a korábbi kötetnél is. Azt hiszem, az írónő kifejlesztett egy nagyon ügyes technikát az olvasói szűrésére: a regénye eleje lassabban indul, hogy az izgalmat, a körömrágást, és az érzelmi sokkot csak azok az olvasók élhessék át, akik kiérdemelték, ergó nem rakták le csalódottan húsz oldal után. Csakhogy drága Schwab: hiba csúszott a gondolatmenetedbe. Ugyanis az olyan rutinos olvasók, mint én, már ismerik a technikád, és bizony tudják, hogy hiába indítasz lassabban, a hatás nem fog elmaradni, érdemes végigolvasni.

Fantasy világot és kapcsolatrendszert még mindig nagyon tud alkotni ez a nő. Van már néhány könyv a hátam mögött, de még mindig nem találkoztam olyan kegyetlen és mégis csodálatos lényekkel, mint Verity szörnyei. Azt hiszem, aki egyszer belép V-város kapuján, az örökre ott ragad.
A Corsai-k széttépik az ellenállását.
A Malchai-k vérként szívják ki belőle a "más dolgom is van, mint olvasni" gondolatot.
A Sunai-k énekei elveszik a lelkét.

Viszont az a nagy igazság, hogy én örömmel csöppentem bele ismét ennek a csodálatosan-veszélyes szörnytengernek a közepébe. Ismerős barátként köszöntettem a fülemet betöltő hegedűszót, de azért sötétben inkább nem olvastam a könyvet, nehogy kaparászást halljak meg kintről, az árnyak közül. Na jó, aláírom, ez már lehet, hogy kicsit beteges.

Mindig van bennem egy félsz, ha egy zseniális nyitókötet után olvasom a folytatást, mert mi van akkor, ha nem ugorja meg a szintet, amiben reménykedek, én meg csalódottan teszem le? Schwab azonban képes az olvasó bőre alá ültetni a félelmet, csupán néhány elsuttogott szóval, ezért meg azt se vetem a szemére, hogy sokkal kevesebb Kate x August jelenet volt, mint amennyivel elégedett lettem volna.
Bár meg is értem valamennyire a döntést. Ez most nem a két főhős bajtársiasságáról szólt elsősorban, hanem kettőjük jellemfejlődésének külön-külön történő bemutatásáról.
Kate-et én már az első kötetben is nagyon szerettem, mert nem volt olyan nebáncsviráganyámasszonykatonája, mint a legtöbb főhős, akikről olvastam. Ha lehetséges, itt még jobban megerősödött, még inkább kiállt magáért, és bebizonyította, hogy nincs szüksége senki másra, megvédi ő magát. Talán az egyik olyan hősnő, aki nem vett 180 fokos fordulatot személyiségileg egy pasi miatt, és ezért (is) nagyon-nagyon megszerettem a kötetek alatt.

Ha már férfi főhősöket említek, August továbbra is kedvenc. Most, hogy elfogadta azt, aki, és ezáltal komolyabbá is vált most tekintsünk el attól, hogy ennek mennyi köze van a fejében suttogó Leo-hoz, valóban úgy éreztem, hogy felelősséget vállal nem csak önmagáért, hanem a csapatáért, a családjáért, a Déli Város minden lakójáért. Minden változása ellenére azonban a szíve mélyén ott volt az a bizonytalan, tagadásokkal és kételyekkel teli fiú, akit korábban megszerettem. Csak éppen már helyén tudta kezelni. Felnőtt az én kedvenc Sunai-m, és ez olyan édes-keserű érzés.
Henry, Emily, Isla és az új mellékszereplők, mint Soro vagy a Vadőrök is közel kerültek a szívemhez, jó volt róluk, a velük történtekről olvasni.

Nem szeretek befejezni sorozatokat. Főleg olyanokat nem, amit még olvasnék a kiaknázandó lehetőségek miatt.
Nem akarom, hogy vége legyen. Kedves írónő, nem szeretnél írni egy spin-off kötetet, vagy valamit, csakhogy egy kicsit élvezhessem még ezt a világot? Nananaaa? Légyszi.
Engem, aki nem igazán dark fantasy rajongó, teljesen elvarázsolt a történet, a világ, a szereplők.
Még mindig borsódzik a hátam, ha az árnyékra gondolok.
Még mindig összefacsarodik a szívem, ha mindenki másra gondolok.
Még mindig azt mondom, hogy nagyon kevés ennyire egyedi könyvet olvasok.
Több Verity szörnyeihez hasonló csodát a magyar olvasóknak.
Egyszerre volt kegyetlen és sötét.
Egyetértek az írónővel: ebbe a kötetbe én is majdnem belehaltam.

*Hikari