Jessica Sorensen: Violet, Luke és a sors (Véletlen 3.)


– Én semmitől sem félek.
– Ez nem lehet igaz. Mindenki fél valamitől.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2019
Oldalszám:  384
Fülszöveg:
A ​Callie, Kayden és a megváltás nagy sikerű szerzőjének új története sebhelyekről, bátorságról és új lehetőségekről…
Luke Price élete mindig is a rendről, az önfegyelemről és a kemény külső látszatának fenntartásáról szólt. A futó kalandok csak figyelemelterelésként szolgálnak a számára: így próbálja elhessegetni magától gyermekkora gyötrelmes emlékeit. Kétségbeesetten szeretne megfeledkezni a múltjáról, de az egyre csak kísérti, bármit tesz is.
Violet Hayesnek nehéz élete volt. A szüleit gyerekkorában meggyilkolták, semmi mása nem maradt utánuk, csak a szörnyű emlékei az azóta is megoldatlan esetről. Úgy nőtt fel, hogy egyik felelőtlen, drogos, elhanyagoló nevelőszülőtől a másikhoz került, miközben képtelen volt feldolgozni annak az éjszakának a rettentő emlékét, amikor elvették tőle a szeretteit. Egy lezáratlan ügyet nehéz elfelejteni, és Violet álmait még mindig kísérti az a tragikus éjjel. Csak úgy tud megbirkózni az élettel, hogy senkihez sem kerül közel, és semmiféle érzelmet nem enged meg magának.
Aztán Violet megismerkedik Luke-kal. Azonnal összeütközésbe kerülnek, mégsem bírják távol tartani magukat a másiktól. Hiába is próbálnak ellenállni egymásnak, mindketten elkezdenek kitárulkozni, és egyszeriben olyasmiket éreznek, mint azelőtt még soha. A két fiatal fölfedezi, mennyire hasonlítanak egymásra. De valami másra is rádöbbennek: a múlt mindig utoléri az embert.



Jessica Sorensen már évekkel korábban, a Véletlen sorozat első két kötetével elvarázsolt, nagyon szerettem Callie és Kayden történetét. Ezért is örültem nagyon, hogy a Könyvmolyképző kiadó folytatta a sorozat kiadását. Hálás köszönetem a kiadónak a recenziós példányért is.

Főszerepben ezúttal Kayden legjobb barátja, Luke kerül, aki sokkal sötétebb múltat rejteget, mint várná az ember. Jó oka van annak, hogy rendszeresen leissza magát, vagy épp minden héten csajozik.
Violet se egyszerű lány, keresi az olyan helyzeteket, amitől felgyorsul a szívverése, elönti az adrenalin.
Kettőjük találkozása ellentmond minden más korábban felépített rendszernek, kívül van a komfortzónán. Működőképes-e mindezek ellenére, vagy a múlt mindkettőjüket túlságosan gúzsba köti?

Nem Jessica Sorensen az első, aki úgy épít fel a könyvsorozatot, hogy kötetenként (oké, itt két-három kötetenként) mások a főszereplők. Még abban sem ő az első, hogy mozgatórugóként használja azt,miszerint a szereplők rejtegetnek valamilyen múltbéli eseményt, ami nehézzé teszi a jelenüket. Valószínűleg nem is az utolsó író, aki él(ni fog) ezzel az írói lehetőséggel. DE! Mondhatom azt, hogy ő azon kevés írók egyike, aki annyira tudja, érti, ismeri, hogy hogyan kell jó könyvet írni, hogy engem kötetről-kötetre elvarázsol.

Értem, és látom, hogy mostanában felkapott téma valamilyen lelki problémával küzdő fiatal(ok)ról írni, ezzel csak az a baj, hogy valaki tud, valaki pedig nem. Megnyugtatom mindenkit, az írónő az előbbi kategóriába tartozik.
Már Callie és Kayden élete és múltja sem volt egy habos torta, így felkészültem, hogy Violet és Luke története se lesz egy könnyű olvasmány.
Igazam lett, valóban nem volt az.
Ennyi múltbéli szenvedés, nehézség, menekülés, önvédelmi mechanizmus több könyvet is kitenne, mi viszont egyetlen kötetben kaptuk meg. Nem tagadom, nem tudtam olyan gyorsan olvasni, mint a korábbi Jessica Sorensen regényeket, inkább olvasom-leteszem-olvasom hullámok váltakoztak nálam. Az elején megvisel a történet, azt gondoltam, hogy ennyi rossz egyszerűen nem zúdulhat egy karakter nyakába (mert hiába nem létezik, azért na…), középtájon volt egy enyhe hullámvölgyem, mert úgy éreztem egy helyben toporgunk, aztán a végére mégis csak ledöbbentett, annak ellenére is, hogy azért össze lehetett rakni az információdarabokat.


Mégis, minden nehézség ellenére sosem bánom meg, ha Jessica Sorensen regényt olvasok. Egyrészt a stílus még mindig olvasmányos és élvezhető, másrészt a karaktereket is meg lehet kedvelni és ez mindenképpen jó pont.
Luke Kayden, Violet pedig Callie szobatársa, de eddig csak a felszínt ismerhettük meg róluk. Most viszont rádöbben az olvasó, hogy mindkettőjüknek megvannak a maguk áttörhetetlen(nek hitt) falai, a bizalmatlanság és a félelem a kötődéstől, de valahogy egymásra vannak igazán jó hatással.
Luke megkapja tőlem az év rossz fiúja címet. Iszik, mint a kefekötő, füstöl, mint egy gyár kémény és nagyon szeret bejutni a lányok szoknyája alá. Azonban ahogy egyre jobban megismerjük őt - főleg a visszaemlékezésekből -, rájövünk, hogy valószínűleg ez kell ahhoz, hogy megőrizze a józan eszét. Nem kívánok senkinek olyan anyát, mint amilyen neki jutott.  (Ha valaki megmagyarázza nekem, hogy a cukorbetegség, meg a masszív piálás hogyan fér el/meg egymás mellett, annak az embernek nagyon hálás leszek.)
Violet életéből évekig hiányzott a biztonság, a fix pont, így nem is csoda, hogy szereti magát életveszélyes helyzetekbe hozni, hogy aztán érezze az adrenalin löketet. Talán őt még a férfi főszereplőnél is jobban üldözi a múltja, a történtek, így nem csoda, hogy szüksége van valamire, ami legalább kis időre megállítja a gondolatai áramlását.


Imádtam, hogy nem csak amolyan „durrbele a közepébe” típusú kapcsolat lett az övék, hanem szépen lassan megismerik a másikat, közelebb kerülnek egymáshoz, megbíznak egymásban.
Ha valaki erotikáról akar olvasni, akkor nem ezt a könyvet keresi. Vannak ugyan benne forróbb jelenetek, de azok is annyira érzékien, nem részletesen tálalva, egyszerűen nem ezen van a fő hangsúly, még annak ellenére sem, hogy Luke nem keveset fantáziál Violetről…

Hamisítatlan Jessica Sorensen regény lett! Nem hibátlan (van egyáltalán tökéletes könyv?), de élvezhető. Kellett ez a romantika a lelkemnek most, még akkor is, ha kaptam mellé jó néhány múltbéli kísértetet is.
Mindenki megérdemli a szeretetet, a biztonságot. Ők is.
Remélem rendeződik a sorsuk a folytatásban, mert ez így most nagyon nem fair.

*Hikari

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.