Önkéntesség: nem fizetnek érte, mégis gazdagabbá tesz

Segíteni anélkül, hogy anyagi hasznod származna belőle, csupán azért, mert ezt akarod tenni: röviden talán ez az önkéntesség. Egy tevékenység, amitől a lelked lesz gazdagabb, a személyiséged pedig több. 

Önkénteskedtem, imádtam.

Nem volt tervben ilyen hamar újabb önkéntességről, kutyasétáltatásról szóló poszt írása. Csak aztán tegnap rám írt a menhely vezetője, hogy írni egy posztot, - hogy buzdítsa az embereket a kutyasétáltatásra, az önkéntességre - benne lennék-e, hogy én is szerepet kapok. Ritkán mondok ilyen gyorsan igent.

Ez a poszt minimális szöveget, és annál több képet fog tartalmazni. Mert néha egy jól elkapott pillanat többet mondd minden szónál.

Egy másik kerekes székes lánnyal „népszerűsítettük” az esélyteleneket. Az esélyteleneket, akiket senki nem vesz észre, mert sérült, mert más, mert nem egyszerű eset.
Juno volt az első, akivel hármasban készültek képek. Juno bőrbetegen került a menhelyre, szó szerint összetörve: a válla, a combcsontja, a medencéje. Többször műtötték, jelenleg csavarok tartják egyben, a járást is újra kell tanulnia.  Szívesen volt ölben, fogadta a simogatásokat, igaziból fürdött a figyelemben. Hosszú út áll még előtte, de igazi harcos.

Ezután jött Penelopé, az Alapítvány egyik új védence. . 12-13 éves, nem gerinctörött "csak" úgy el van meszesedve a hátsó fele, el vannak sorvadva az izmai, hogy nem mozognak a lábai. Egyelőre masszőr jár hozzá, és később valószínűleg kutyakocsit fog használni. Bízom benne, hogy van még előtte néhány szép, hosszú év.

Be volt tervezve, hogy sétáltatok is ma délután, csak a „kit?” volt kérdéses. Joplinnal már sétáltam nemrég, én pedig úgy terveztem, hogy mindig mást viszek ki, de amikor mondták, hogy egy hete volt kint utoljára, úgy döntöttem, jöjjön ő. Ha nem velem történik, komolyan el sem hiszem, hogy ennyit számít a segítség, séta. Az a kutyus, aki legutóbb még félt, elhúzódott az érintésemtől most séta közben megállt, kérte a simit, a lábamra támaszkodott néhány finom falatért és mikor visszaértünk már szó szerint vigyorgott.  Ha engem két alkalom után ilyen örömmel fogad el, az igaziért rajongani fog, ebben biztos vagyok. Igen, Joplin továbbra is örökbefogadható!

Végezetül pedig álljanak itt N. Éva, a menhely vezetőinek sorai, mert ennél szebben, ha akarnám se tudnám megfogalmazni, miért is fontos az önkéntesség.

"A testi fogyatékosság egy dolog. Semmit sem von le sem egy ember, sem egy állat értékéből. A lélek, a szív, a szeretet független attól, hogy a látás, hallás, mozgás tökéletes-e, vagy sem.

Alexa biztosan nem fog megharagudni a hasonlat miatt, de ő pontosan olyan, mint a fogyatékkal élő kutyáink.

A bicebócák, lebénultak, vakok, siketek. A jelennek élnek. A pillanatnak.

Örülnek az életnek, a simogató napsugaraknak, a hóesésnek, a finom ételeknek, az élményeknek.

Amit ők egymásnak adnak.

Mert adakozás van mindkét oldalról, ad Alexa is a kutyáknak, és ők is neki.

Nem azon szomorkodnak, hogy mijük nincs. Hanem hogy mijük van. Életük, szívük, szeretetük. Lelkük. (...)

Sokszor elmélázunk azon, hogy vajon hány olyan ember él környezetünkben, akik bár megtehetnék, hogy jöjjenek sétálni, de nem teszik, mert nem fontos, mert ezernyi más dolog van, ami fontosabb, mint pár keverék utcaszökevényt babusgatni, sétáltatni. Megértjük persze őket is, mert a hétvége rövid, az élet bedarál, főzni kell, mosni kell, bevásárolni, tanulni a gyerekkel, rohanni, rohanni, rohanni mindig, valahová. Közben rengeteg menhelyen, gyepin élő kutya csak vár, vár, valamire, ami talán sosem jön el.

Lassíts le egy kicsit. Vegyél ki csak egyetlen “nagyon fontos” dolgot egy héten egyszer az életedből, és gyere el hozzánk. Vagy bármelyik menhelyre, ami a közeledben van.

Ne félj attól, hogy sírni fogsz.

Ne félj attól, hogy TE mit fogsz érezni.

Arra gondolj, ŐK mit fognak érezni, ha adsz nekik egy sétát, egy kis élményt.

Ha adsz nekik és magadnak esélyt arra, hogy legalább elgondolkozz az örökbefogadáson. Ha esélyt adsz, hogy kipattanjon egy szikra közted, és egy menhelyes árva közt.

Gondolj arra, hogy mennyit adhatsz védenceinknek, pusztán a jelenléteddel. Neked mindened megvan. Nekik szinte semmijük nincs.

Legyél a mindenük Te, csak egyetlen órára.

Vagy örökre.... ha mindketten úgy akarjátok."

Szeretek kijárni a menhelyre, mert úgy érzem, teszek valamit, még ha csak apróság is.

 Nem utolsó sorban pedig, szuper élményekkel gazdagodok.

 Legyetek Ti is önkéntesek, sétáltatók. Megéri!

A teljes poszt a menhely oldalán elérhető.

A korábbi önkéntességről szóló cikkeim pedig itt és itt.

*Hikari