Camp NaNoWriMo: kitartásra és rendszerességre nevel
Nagyon élveztem.
Ha valaki nem tudná mi is ez: a NaNoWriMo a National Writing
Month mozaikszava, ez van novemberben, akkor a cél ötvenezer szó írása egy
hónap alatt.
A campeknek is az írás a lényegük, viszont itt a résztvevő választja a célt: kitűzhet x szószámot hó végéig, esetleg azt, hogy mennyi időt akar naponta írásra szánni, de lehetőség van csupán oldalszámot is célul tűzni ki.
A campeknek is az írás a lényegük, viszont itt a résztvevő választja a célt: kitűzhet x szószámot hó végéig, esetleg azt, hogy mennyi időt akar naponta írásra szánni, de lehetőség van csupán oldalszámot is célul tűzni ki.
Én személy szerint maradtam a szószámoknál, és reálisan kitűztem tízezer szót április 30-ig. Amolyan biztos sikerre mentem, főleg, mert halvány lila dunsztom se volt, hogy a home-egyetem és a beadandók mellett mennyi kedvem lesz írni.
Teljesen más sztorival dolgoztam most, mint a júliusi
campen. Talán csak annyi azonosság van bennük, hogy mindkettő újraírás: a
júliusit egy, a mostanit viszont majdnem nyolc év után kezdtem el az elejétől,
alapjaiban újraírni.
Az Aaron hangja, amivel júliusban és előtte foglalkoztam, komoly. Meg nehéz. Van benne mentális betegségtől kezdve, családi problémákon át, az erotikus tartalomig minden. Talán fura, hogy ezt így kimondom mégis: szeretem írni. Pont azért, mert kihívás.
De most valami sokkal könnyedebbre vágytam, ezért döntöttem a The music forever mellett. (8 éve adtam ezt a címet, rajtamaradt a könnyebb azonosíthatóság végett). Már hónapokkal korábban nekikezdtem, csak aztán meguntam szóval most meglévő anyagot folytattam. Ez egy nagyon könnyed sztori, amolyan semmi extra, de igazából nem bánom. Most erre volt szükségem, ez szakított ki a mindennapok mókuskerekéből, meg abból, hogy kb. a harmadik hét után ne álljon ketté a fülem.
Az Aaron hangja, amivel júliusban és előtte foglalkoztam, komoly. Meg nehéz. Van benne mentális betegségtől kezdve, családi problémákon át, az erotikus tartalomig minden. Talán fura, hogy ezt így kimondom mégis: szeretem írni. Pont azért, mert kihívás.
De most valami sokkal könnyedebbre vágytam, ezért döntöttem a The music forever mellett. (8 éve adtam ezt a címet, rajtamaradt a könnyebb azonosíthatóság végett). Már hónapokkal korábban nekikezdtem, csak aztán meguntam szóval most meglévő anyagot folytattam. Ez egy nagyon könnyed sztori, amolyan semmi extra, de igazából nem bánom. Most erre volt szükségem, ez szakított ki a mindennapok mókuskerekéből, meg abból, hogy kb. a harmadik hét után ne álljon ketté a fülem.
Azért is szeretek nanózni, mert kitartásra és
rendszerességre nevel. A camp különösen,
hiszen ott én magam határozom meg a célt.
Napi ~300 szót kell(ett) ahhoz írnom, hogy a kitűzött szószám teljesüljön. Aki azt mondja, hogy ennyi szót minden nap leírni kismiska, az nagy eséllyel még az életben nem írt. Nem az a nehéz, hogy meglegyen a szószám, hanem hogy ezt minden egyes nap hozd. Beszéltem erről író barátokkal is, egyiküket totálisan nyomasztaná ez a „kötelező” jelleg, még a másikukat pont ez motiválja. Meg kell nézni, ki kell próbálni, hogy ki melyik csoportba tartozik.
Én azt hiszem, semleges határon ingáztam, és ahogy telt a hónap, úgy billentem egyre jobban át a motiváltak táborába. Egyszerűen beleszoktam, hogy én minden nap leülök, ha száz szót akkor annyit, ha ötszázat, akkor annyit, de írok. Egy idő után ez úgy kikristályosodott, hogy az első 8-9 közötti egy órát neveztem ki írós időnek. Volt, hogy nem mindig töltöttem ki, de akkor is leültem és írtam… nos, valamennyit. Idővel pedig azt vettem észre magamon, hogy az agyam a cselekményen gondolkodik, ahelyett, hogy totálisan pánikolnék a körülöttem zajló események miatt. Már nem a járványgörbe volt az elsődleges amit figyeltem, hanem a saját írós előrehaladásom.
Napi ~300 szót kell(ett) ahhoz írnom, hogy a kitűzött szószám teljesüljön. Aki azt mondja, hogy ennyi szót minden nap leírni kismiska, az nagy eséllyel még az életben nem írt. Nem az a nehéz, hogy meglegyen a szószám, hanem hogy ezt minden egyes nap hozd. Beszéltem erről író barátokkal is, egyiküket totálisan nyomasztaná ez a „kötelező” jelleg, még a másikukat pont ez motiválja. Meg kell nézni, ki kell próbálni, hogy ki melyik csoportba tartozik.
Én azt hiszem, semleges határon ingáztam, és ahogy telt a hónap, úgy billentem egyre jobban át a motiváltak táborába. Egyszerűen beleszoktam, hogy én minden nap leülök, ha száz szót akkor annyit, ha ötszázat, akkor annyit, de írok. Egy idő után ez úgy kikristályosodott, hogy az első 8-9 közötti egy órát neveztem ki írós időnek. Volt, hogy nem mindig töltöttem ki, de akkor is leültem és írtam… nos, valamennyit. Idővel pedig azt vettem észre magamon, hogy az agyam a cselekményen gondolkodik, ahelyett, hogy totálisan pánikolnék a körülöttem zajló események miatt. Már nem a járványgörbe volt az elsődleges amit figyeltem, hanem a saját írós előrehaladásom.
Plusz siker, hogy végül négy nappal a camp vége előtt
meglett a kitűzött szószámom, de ekkor sem dőltem hátra elégedetten, gondoltam,
ha már egész hónapos írást terveztem be, akkor csináljuk is végig, szóval az
áprilisi szószámom 11.111 lett.
Ez 32 oldalt jelent.
Ráadásul annyira belejöttem, hogy valószínűleg májusban is folytatni fogom a sztori írását, és jó lenne mondjuk nyár végére kompletten be is fejezni a kéziratot. Meglátom, lehet, hogy újra ráunok. De az is lehet, hogy nem.
Ez 32 oldalt jelent.
Ráadásul annyira belejöttem, hogy valószínűleg májusban is folytatni fogom a sztori írását, és jó lenne mondjuk nyár végére kompletten be is fejezni a kéziratot. Meglátom, lehet, hogy újra ráunok. De az is lehet, hogy nem.
Összességében az április több szempontból próbára tette a kitartásom, de ha egy olyan nézőpontból figyelem: egy hónapon keresztül minden nap írtam.
Ez hatalmas győzelem számomra.
*Hikari
