Courtney Cole: Mielőtt elbukunk (Megtört lelkek 3.)

„Ahhoz, hogy túltedd magad valamin, előbb szembe kell nézned vele.”

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 424

Fülszöveg:

Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy Dominic Kinkaide világa összeomoljon. Az érettségi előtti estén történtek örökre megváltoztatták őt, amelyek miatt egy kemény és öntörvényű ember lett belőle – a világ szemében ugyan híres színész, valójában egy megtört lélek. A huszonnégy éves férfit már csak az foglalkoztatja, hogy az igazi arcát mások elől különféle álarcok mögé rejthesse.

Jacey Vincent huszonhárom évesen nem is sejti, milyen romboló hatással volt rá az apja érzéketlensége. Mindez élő bizonyítéka annak, hogy nemcsak egy pillanat tudja megtörni az embert, hanem a pillanatok hiánya is. Férfiak karjában keresi az elfogadást, hogy megtölthesse a szívét némi melegséggel. Ez a terv egészen jól működik, amíg meg nem ismerkedik Dominickel.

Amikor a megcsömörlött Dominic és a karakán Jacey találkozik, a férfi titkai és a nő gondjai a kölcsönös vonzalomból hamar vihart kavarnak. Vajon ebben a viharban egymásba kapaszkodnak, vagy elsodródnak egymástól?




Bevallom, nagyon kíváncsi voltam, hogy a harmadik kötet mit tud nekem nyújtani, mennyire tudja még megtörni az írónő a szereplőit.
Elismerem, sikerült.

Hősnőnk ezúttal a korábbi kötetben megismert Jacey, akinek muszáj új munkahelyet keresni, miután barátnője bezárja az éttermet, ahol addig dolgozott. A munka kapcsán ismeri meg Dominicet, akivel már az első perctől kezdve izzik köztük a levegő, de egyikőjük sem akar kapcsolatban bonyolódni a másikkal, csupán szórakozásnak, időtöltésnek fogják fel.
Meddig lehet játszani, színészkedni? Eljön-e a pont számukra, amikor választani kényszerülnek?

Nagyon ritkán olvasom egy trilógia köteteit közvetlenül egymás után, de úgy voltam vele, hogyha már mindet kikölcsönöztem, akkor el is olvasom egymás után. De igazából így, hogy most a három rész zsinórban fordult meg a kezemben, sokkal inkább észreveszem, hogy az írónő nagyon hasonló elemeket használ(t) a történeteinél. Nem mintha ez rossz vagy zavaró lenne, csak azért most elég feltűnő volt. Ennek ellenére ezt a részt is befejeztem néhány óra alatt, úgyhogy az írói gördülékeny stílus továbbra is kitart, pedig arra számítottam, a trilógia zárókötetére már maga a szerző is elfárad, de szerintem még mindig élvezte írni. Vagy ha nincs is így, én még mindig nagyon élvezem olvasni.

Azt hiszem a Megtört lelkek trilógia az összes létező romantikus könyv klisét felhasználja, és nagyon csúnyán fog hangzani, de ez ebben a kötetben működött legkevésbé. Mikor elkezdtem olvasni, az jutott eszembe, hogy én nem akarok valami Szürke ötven árnyalata koppintást olvasni, nincs hozzá hangulatom, már pedig ennek a részről állandóan az jutott eszembe, mikor a pasiszemszöget olvastam, és ez azért kicsit elvett az olvasmányélményemből, meg abból a tervből, hogy én annyira fogom szeretni ezt a könyvet, mint az első részt. Nem sikerült. Elvoltam vele, de számomra a közelébe se ért a Ha velem maradsznak.

Főleg mert Jacey valahol a kedvelhető és a rém idegesítő hősnő közt ingázott az egész történet alatt, sokkal kevésbé tudtam megszeretni, mint Milat vagy Madisont. Jacey egyszerűen furcsa: hajtogatja, hogy képes megállni a saját lábán, de valahogy mindig az ellenkezője történik, mindig szüksége lesz valakire. Igazából abban se vagyok biztos, hogy felnőtt-e egyáltalán a kötet alatt... hogy független nem lett, az tuti. Ráadásul nekem nagyon hiányzott, hogy jobban megismerjem a családi életét, az okokat, örültem volna, ha erre legalább kicsit jobban kitér.

Dominic se állt össze nekem teljesen működőképes férfihőssé, még azután sem, hogy kiderült, ő milyen súlyt cipel magával. Nekem ez már kissé túl szappanoperásra sikeredett, ráadásul feloldozást is sokkal könnyebben kapott, mint a korábbi könyvekben, pedig a probléma nem kisebb, mint Pax-nak vagy Gabe-nek. Már vártam, hogy valamilyen módon ő is terápiára megy...
Ebben a részben Brandt kapott nagyobb hangsúlyt a mellékszereplők közül, de bevallom feleslegesnek éreztem egy olyan irányba elvinni a karakterét, amiről eddig szó sem volt.

Nem nagyon tudok dűlőre jutni ezzel a könyvvel, egyszerűen nem volt az igazi. Túl sok mindent sűrített bele az írónő feleslegesen, és ami meg igazi mélységet adott volna a történetnek, az érzelmek az úgy el lett felejtve. Sajnálom, hogy a végére ennyire meggyengült a trilógia, pedig összességében szerettem, olvasmányos stílusú. Csak olyan, mint a második kötet is: egyszerűen túl van nyújtva.
Kár érte, sokkal jobb is lehetett volna.

*Hikari