Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

„Nem az út számít, hanem az, hogy kivel utazol.”

Kiadó: Művelt nép

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 256

Fülszöveg:

Néha messzire kell utaznod, hogy megtaláld azt, ami ott van előtted

Nana úton van, de nem biztos benne, hová tart. A lényeg az, hogy imádott gazdája, Szatoru mellett terpeszkedhet az ezüstszínű furgon anyósülésén. Szatoru nagyon szeretne találkozni három régi, ifjúkori barátjával, Nana azonban nem tudja, miért, a férfi pedig nem akarja elmondani.

A ritka szelídséggel és humorral elmesélt történet, amely Japán változó évszakaiban játszódik, az élet váratlan fordulatainak csodáját és örömét mutatja be.

Arra tanít, hogy tudjuk, mikor adjunk, és mikor kapjunk.

Több mint egymillió olvasót indított már meg világszerte a kedvesség és igazság üzenete.

Egy csodálatos történet hűségről és barátságról. 

Néhány hete kölcsönöztem ki a könyvtárból, de Anitiger értékelése kellett ahhoz, hogy igazán megjöjjön a kedvem a könyv elolvasásához. Nem vagyok nagy macskás, de ez valamiért mégis felkeltette a figyelmemet.
Amilyen rövidke könyv, olyan szép.

A történetünk középpontjában Nana, egy (ex)kóbor macska áll, illetve az őt befogadó

Szatoru Mijavaki. A fiatalember gyerekkora óta rajong a macskákért, Nanával is nagyon boldog, harmonikus kapcsolata lesz az évek folyamán.
Egy nap azonban összepakol és a négylábúval együtt útnak indul, hogy felkeresse régi barátait, ugyanis nehéz döntésre készül: örökbe kell adnia a kandúrt.

Nem vagyok túlzottan macskás, viszont Murakami Haruki miatt megkedveltem a japán szerzők különleges hangulatteremtését, így főleg a szerző nemzetisége miatt került ez a könyv a kezembe. Amikor elkezdtem, abban se voltam biztos, hogy lesz blogbejegyzés, hiszen kicsit több, mint 200 oldalról nehéz úgy írni, hogy csak a kedvet hozzam meg hozzá, de ne spoilerezzem el.

Azonban amikor befejeztem, éreztem, hogy erről írnom kell (vagy legalább is megpróbálkozni írni) hosszabban.

Még sok-sok évvel ezelőtt én is megszelídítettem Szatoruhoz hasonlóan egy kóbor macskát. Minden nap ugyanazon az útvonalat járt, úgyhogy idővel elkezdtem neki élelmet vinni. Az elején csak messziről figyelt, csak akkor evett, ha eltávolodtam, aztán idővel már úgyis, ha én magam is ott voltam, később pedig hagyta magát simogatni, és igazi kezes, dorombolós, ölbe cica lett. Jó érzés volt a könyv kapcsán feleleveníteni ezeket az emlékeket.

Nem mindennapi volt, hogy vegyesen olvashattunk emberi illetve macskaszemszöget. Érthetően az utóbbi volt túlsúlyban, de volt olyan, amikor Nana gondolatai amolyan kiegészítésként szolgáltak az emberek diskurzusaihoz.
Nagyon szerettem a különböző barátok fejezeteit is olvasni, nem tudom, hogy véletlen vagy direkt alakult-e úgy, hogy időrendi sorrendben ismerhettük meg őket, de szerintem jó megoldás lett. Nem is nagyon tudnék kedvencet választani közülük, mert mindannyian különleges, mindannyian valamilyen módon kapcsolódnak Szatoru-hoz és ezt nagyon jó volt megismerni. Nana pedig nagyon aranyos és ravasz, ahogy szépen kihúzta magát az összes látogatás alól ilyen-olyan módszerrel.

Az utazás részét a történetnek egyszerűen imádtam, olyan szép útleírások vannak benne, hogy az olvasó szinte ott ül párosunkkal az autó hátsó ülésén, hogy újabb és újabb kalandra mehessen velük.

Túl rövid volt ez a könyv, úgy olvastam volna még! Sírni nem sírtam, mert azért egy idő után rá lehet jönni a titokra, de teljesen hidegen se hagyott. Macskásoknak és/vagy Japán szerelmeseinek mindenképp ajánlom, a maga egyszerűen-érzelmes módján megfogja az olvasót. Szép ez a történet. Szívszorítóan szép.

*Hikari