Amy Harmon:A madár és a kard (A madár és a kard krónikái 1.)

Talán az egyszerűség jelenti a titkot a boldogsághoz.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 368
Fülszöveg:
Aznap, amikor anyámat megölték, megmondta apámnak, hogy többé nem fogok beszélni, és hogy ha meghalok, ő is velem hal. Azt is megjósolta, hogy a király eladja a lelkét, a fiát pedig elnyeli az ég.
Apám igényt tart a trónra, és most a háttérben várakozik, várja, hogy anyám szavai valóra váljanak. Apám kétségbeesetten vágyik a koronára. Én csak szabad akarok lenni.
Hogy szabad legyek, el kéne szöknöm, de anyám átka és apám kapzsisága fogva tart. Nem tudok beszélni vagy bármilyen hangot hallatni, képtelen vagyok karddal bánni, vagy elcsábítani a királyt. Egy olyan földön, ahonnan minden mágiát kiirtottak, talán a szeretet az egyetlen varázserő. De ki lenne képes szeretni… egy madarat?

Mostanában akármibe kezdek megunom néhány oldal után, vagy nincs is nagyon kedvem olvasni igazából az utóbbi napokban. Elgondolkodtam, ezt hívják-e olvasói válságnak?

Nem is erőltettem az olvasást egy darabig, aztán csak levettem ezt a szülinapomra kapott fantasy regényt a polcról. Végre-végre újra beszippantott egy könyv, köszönöm Amy Harmon.

Az írónő ezúttal egy olyan világot álmodott meg és valósított meg, ahol vannak a normális emberek, valamint a képességekkel rendelkező úgynevezett Igézők, akiknek különleges képességeik vannak.
Hősnőnk, Lark is egy az Idézők közül: ékesszóló, vagyis képes megjósolni a jövőt. Képességét édesanyjától örökölte, akit viszont a király kivégeztetett emiatt. De az édesanyja a halála előtt némává teszi Larkot, nehogy lelepleződjön

Amikor sok évvel később a gyilkos király fia lesz az uralkodó eljön a lányért, és magával viszi. Lark azonban idővel rájön, hogy némán van elég ereje ahhoz, hogy maga mellé állítsa az élet szavait, még ha nem is úgy, ahogy gondolta.

Be kell vallanom: ez a könyv egy random, impulzívvásárlás után lett a magánkönyvtáram része. A Hat varjú második részét szerettem volna előrendelni, de az ingyen szállítás miatt kerestem mellé még valamit, és megakadt a szemem ezen a könyvön. Nem olvastam mást eddig a szerzőtől az Arctalan szerelemen kívül, azt viszont szerettem, úgyhogy úgy döntöttem, kockáztatok és megvettem.

Ennek ellenére hónapokig állt olvasatlanul a polcomon azon egyszerű okból kifolyólag, mert 1) vagy nem volt időm olvasni, 2) vagy ha igen, akkor mást. Azt pedig már kb. általánosban elengedtem, hogy valamit azért olvassak, mert KELL. Elég kényszerből az egyetemi szakirodalmat böngészni, a szórakoztató irodalmat nem vagyok hajlandó muszájból kézbe venni. Megvárnak a könyvek, nem szöknek el előlem.

Így történt az is, hogy kivártam, A madár és kard kapcsán mikor érzem azt, hogy na, most kell elolvasnom. Milyen jól tettem, hogy kivárásra játszottam! Az elmúlt hetekben ugyanis minimális kedvem volt olvasni, fárasztott már a gondolata is annak, hogy végigolvassak egy történetet, a blogbejegyés írásáról nem is beszélve... Aztán úgy döntöttem, teszek ezzel egy próbát, ha ez se csúszik 50-100 oldal után, akkor további pihenésre és másfajta feltöltődésre van szükségem.

Megkaptam ettől a regénytől azt az áttörést, amire vártam és vágytam: le se tudtam tenni. Nem is akartam.

Az Igézők egész világa, és képességeik sokszínűsége teljes mértékben elvarázsolt. Ha pedig ez nem lenne önmagában elég izgalmas, az, hogy a történet fő helyszíne egy királysága, újabb ármánykodásoknak és titkoknak ad helyet: minden nemesúr több akar lenni, a trónra kívánna kerülne, és igazából mindenki rejteget még egy-két plusz titkot is, amire szép lassan fény derül a történet során. Vagy mégsem.

Nagyon ritkán olvasok olyan szép, és egyenletes jellemfejlődésről, mint amin Lark keresztülment. A félénk, bátortalan, láthatatlan lányból egy erős, határozott és kíváncsi fiatal nő lett. Nem tűntek el a bizonytalanságai teljesen, de számomra épp ettől vált hitelessé a karaktere. Hiszen hiába volt hatalma, belül ő ugyanaz a néma kislány maradt, és ahhoz, hogy ez a lelke mélyén rejtőző gyermek felnőhessen, szüksége volt a többi szereplőre is.

Sok-sok oldal pörgött az ujjaim alatt, mire Tiras iránt a tettei ellenére is elkezdtem szimpátiát érezni, majd a végére meg is kedveltem. Egy végtelenül jó, és hűséges férfi, racionális uralkodó, de idő kellett, hogy Larkhoz hasonlóan az olvasó is így lássa. Néha azért eléggé az idegeimen táncolt szegény fiú, de nagyon szurkoltam neki, hogy képes legyen erős maradni.

Kjell egy olyan szereplő, akivel még nem találtam meg a közös hangot, de az biztos, hogy sokkal több van benne, mint amennyit ezután a könyv után feltételezünk róla. Nem véletlen kapja a folytatásban ő a főszerepet. Remélem az a rész is meg fog jelenni, mert ebben a férfiban még nem kevés potenciál rejlik.

Boojohni a kis troll is nagyon kedves szereplője a történetnek, nem hittem volna, hogy a végére őt is megkedvelem.
Kicsit furcsa volt, hogy nincs annyi párbeszéd a könyvben, mint amihez általában hozzászoktam, és tartottam tőle, nem lesz ettől unalmas egy idő után, de zseniális módon oldotta meg az írónő ezt a problémát. A varázsigék rímbeszedéséért pedig minden tiszteletem a fordítóé, komolyan.

Ebbe a könyvbe el kell rejtőzni. Meg kell ismernie, fel kell fedezni minden egyes titkos, apró, halkan elsuttogott varázslatos szavát. Érezni kell, mint a szél fuvallatát.

Úgy éreztem, hogy a saját szobám helyett egy kastély toronyszobájában vagyok, könyvekkel és szavakkal. Sok-sok szóval, ami csak arra vár, hogy megismerjem és magamhoz hívjam őket. Imádtam minden olvasással töltött percet, ez a könyv bekerült azon kevés fantasy történetek közé, amit újra fogok olvasni.

Amy Harmon pedig tutira maga is Ékesszóló. Máshogyan nem lehetett volna egy ilyen különleges és egyedi világot megalkotni. Még, még, még sok ilyen fantasztikus történetet!

*Hikari