Jennifer L. Armentrout: Szétszakítva (Megveszekedett 2.)

Nem voltam egyedül. Kicsit megtépáztak, de össze nem törtek.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 400
Fülszöveg:
Ivy Morgan életében minden a feje tetejére állt. Elárulták, majd a tündérek hercege kis híján megölte. Összetörve, megsemmisülve maradt magára, lelkében egy eget rengető titokkal, amit soha senki nem tudhat meg. Mert ha kiderül az igazság, a Rend végez vele.
És ott van Ren Owens, a Rend szexi, tetovált Elit-tagja, akit Ivy az ágyába fogadott és a szívébe zárt. Szikrázik közöttük a levegő, de Ivy tudja, hogy Rennek mindennél fontosabb a Rend iránti kötelességtudata. Ha tudná az igazságot Ivyról, soha többé hozzá sem érne.
Sőt életben sem hagyná. De akkor hogyan éljen azzal a tudattal, hogy hazudnia kell a szerelmének?
Ám ahogy a Másvilág hercege próbál egyre közelebb férkőzni hozzá, azzal a szándékkal, hogy segítségével kinyissa a birodalma kapuit, Ivynak nem marad választása. El kell döntenie, kiben bízzon. Mert már nemcsak a szíve, hanem az egész emberiség léte a tét. 

Nem tagadom, a trilógia első része nem nagyon fogott meg. Igazából abban se voltam biztos, hogy akarom-e folytatni, de valami belső hang mégis azt mondta, hogy adjak egy esélyt a folytatásnak.

Ott vesszük fel a történet fonalát, ahol letettük: kiderül Ivyről, hogy sokkal-sokkal inkább kulcsszereplő az ember-tündér harcban, mint azt ő maga gondolta volna. Ráadásul nem elég, hogy a halál széléről táncolt vissza, a Másvilág hercege is rá vadászik, őt akarja.
Ivy és a szerettei is veszélyben vannak, a lánynak pedig fel kell tennie a kérdést: az eszét vagy a szívét követve hoz jó döntést? Melyik a fontosabb: a kötelesség vagy a túlélés?

Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor az a helyzet, hogy kíváncsi voltam erre a kötetre. Nem vagyok hozzászokva JLA-tól olyan csalódásra és gyenge színvonalra, mint amit  a Megveszekedett produkált számomra. Értem én, hogy minden szerzőnek vannak kevésbé sikeres (mondhatni rosszabb) írásai, meg mindenki kezdi valahol, de én akkor is csalódottan tettem le az előző részt. Azt éreztem, hogy nem igazán Armentrout világa ez a tündéres fantasy vonal.

De mivel olyan kiszámíthatóan és mondhatni azért függővégesen lett vége az első kötetnek, és van még reményem arra, hogy a második rész jobb lesz, nekikezdtem.

Hamar rájöttem, hogy az írónő még mindig nem találja ennek a könyvnek a fő cselekménypontjait, mert olyan érzésem volt, hogy semmerre nem haladunk, hanem ugyanúgy hallgatjuk a rinyát és az önsajnálatot, mint az előző kötetet esetén. Húztam is a számat rendesen, hogy neeemáár.

Aztán végre beindult a történet, megörültem, hogy dejó, történni fog valami, majd kissé csalódottan sóhajtottam, mert akkor is egy helyben toporogtunk. Továbbra se érzem a tündéreket egy veszélyes ellenségnek (magát a herceget sem, pedig próbálkozott a szerző, de valahogy nem jött össze), sőt, kissé talán nevetséges is számomra, hogy ennyire erősek a Másvilág lényei. Mert ha meg olyan hű de veszélyes ellenfelek, akkor meg tényleg nevetséges, hogy a Rend tagjai, néhány ember irtani akarja őket. Semmi esélyük, ha a hercegnek tényleg elgurul a gyógyszere.

Könyörgöm, mikor fog Ivy végre karakterfejlődésen átesni? Mikor?! Mikor nő fel végre a feladathoz, amit ráosztott az írónő, mikor embereli meg magát, mikor teszi félre a saját sajnáltatását, és figyel a környezetére is?! Most szegény Ivy eléggé kiakasztott, nem tudtam vele együttérezni, se aggódni érte, vagy féllteni.

Ren ebben a kötetben némileg kevesebbet szerepelt, de amikor igen... ott aztán izzott a levegő közte és Ivy között. Néha talán túlságosan és indokolatlanul is. Jó srác, de igazából semmi plusz benyomást nem tett rám ebben a kötetben. 

Azt hinné az olvasó, hogy a Tündérhercegről majd normális véleményt fog tudni megfogalmazni a kötet végére, de nekem személy szerint nem megy. Ez a karakter egyszerre ellenszenves, másrészt meg sablonos és felejthető. Nem síratnám meg, ha likvidálnák, az tuti. 

Tinkkel ellentétben. Ez a brownie még mindig zseniális egyéniség, és sokkal több van benne, mint elsőre gondoltam volna. Róla simán olvasnék kisregényt, novellát, akármit.

Továbbra se találom a közös hangot ezzel a trilógiával, de nem fogom félbehagyni. Kiaknázatlan lehetőségek tárháza ez a könyv, és amikor lehetne izgalmas, akkor is unalmas.  Elolvasom majd, ha jön magyarul a befejező kötet, de úgy érzem, nem számolom vissza a hónapokat/éveket a megjelenéséig. Az tuti, hogyha ezzel a történettel ismerném még Armentrout munkásságát, nem érdekelne a többi írása, és csalódott lennék.

*Hikari