Steven Rowley: Lily ​és a polip

Nem az alapján ítélik meg a szívedet, hogy mennyire szeretsz, hanem az alapján, hogy mennyire szeretnek mások.

Kiadó: Agave könyvek

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 304

Fülszöveg:
Ez a magával ragadó történet arról a különleges valakiről szól, akiben feltétel nélkül bízol. Aki nélkül képtelen lennél élni.
Ted Flask számára ez a valaki öregedő társa, Lily, aki történetesen egy rövidszőrű tacskó.
A Lily és a polip felidézi az olvasóban, hogy milyen érzés viharosan szeretni valakit, majd ezek után milyen nehéz elengedni őt, és hogy a szeretteinkért vívott harcok a legnagyobbak az életünkben.

Úgy rémlik, hogy ez a könyv teljesen véletlenül jött szembe velem molyon, és várólistára is tettem, mert kutyás, szóval rossz nem lehet.

Nem azt kaptam, amire számítottam.

Főhősünk épp egy életközepi válságból próbál kilábalni, de hiába a rendszeres terápia, Ted nem halad előre. Sőt, mi több, egyre jobban begubózik, a külvilággal egyedül Lily nevű kutyusa miatt tartja a kapcsolatot. Amikor azonban az idős tacskónál rosszindulatú daganatot találnak, a kórjóslat pedig kétes, a férfinak nagyon sok mindent újra kell gondolnia az életében.

Bevallom, én úgy kezdtem neki ennek a könyvnek, hogy tutira valami ifjúsági történet, de nagyon hamar rájöttem, hogy ezt bizony benéztem. Így jár az, aki nem olvas se fülszöveget, se olvasói véleményeket, igazából semmit se, csak szimplán cím alapján dönt.

Ugyanakkor nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, mert a történet pár oldal után bele is vág a közepébe és lerántja a leplet arról, ki - vagy egészen pontosan mi - a címben is említett polip: egy daganat, csak hát főhősünk egyszerűen nem szereti ennyire direktben nevén nevezni, hogy mi is a baj, úgyhogy elnevezi polipnak. 

És innentől igazából három főszereplője van a történetnek: Ted, az ember; Lily a tacskó; és Polip a daganat.

Elgondolkodtam azon, hogy mégis miért van szükségem napokra ahhoz, hogy megírjam ezt a posztot, annak ellenére, hogy maga a regény nem egy féltégla és azt hiszem rájöttem. Egyszerűen azt éreztem, mintha főhősünk végig valami drog hatása alatt állna, ami keményebb hallucinációkat okoz, mint egy valium+vodka páros. És ez nagyon zavart, mert egyrészt kizökkentett a történetből, másrészt pont az érzelmi mélysége nem volt így meg. 

Persze, a kutya-gazdi kapcsolat azért átjön, meg kutyásként azért összeszorul az ember szíve, hogy miken mentek keresztül ők ketten az elmúlt évek során, és érzelmileg kemény végigkísérni egy hűséges kisállatot az út végéig.. ez mind benne van, csakhogy ez kevés akkor, ha egyébként meg oldalakat olvasol valamiről, amiről annyira abszurd, hogy nem is érted, mit keres a könyvben és miért szánt rá a szerző egy egész fejezetet (lehet itt persze metaforikus indoklást írni, csak számomra felesleges).

Hogy mit lehet/érdemes tudni Tedről? Nos, középkorú férfi, akinek mindennél fontosabb a kutyája, de mellette mesterien ért ahhoz, hogy önsajnálatban lubickoljon, hogy begubózzon a saját kis világába, hogy ne hallja meg a környezete segítő szándékát. Szingli, de még mindig az előző párkapcsolatán rágódik, és képtelen valami újba kezdeni, új emberekkel megismerkedni. Lily betegsége olyan furcsa és néhol bizarr tettekre sarkallja, amiket olvasni csak felhúztam a szemöldököm és némán feltettem olvasás közben a kérdést: ennek most mi értelme volt?!

Lily egy elképesztően cuki tacskónéni (itt jön el a pont, amiért tacskósoknak nem ajánlom a könyvet olvasásra, mert tutira elérzékenyülnek), aki imád piros labdájával játszani, napozni a parkettán, vagy éppen odabújni a gazdájához. 

Azt hiszem ez a történet a legjobb példa arra, hogy attól, hogy van benne kutya, még nem lesz automatikusan jó is Nem azt mondom, hogy rossz, de nem lett számomra kedvenc vagy emlékezetes olvasmány, nem éreztem azt, hogy képes kiemelkedni a sok más kutyás regény közül, és valami újat adni.  

Egyszer olvasós, és kicsit csalódott is vagyok: ki lehetett volna többet hozni belőle, de nem sikerült.

*Hikari