Wendy Holden: Haatchi ​és Kicsi Pé {Extrával}

Összedugták a fejüket, és nagy szeretettel bámultak egymás szemébe.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2015

Oldalszám: 222

Fülszöveg:

Egy ​bámulatos kisfiúnak, egy egészen különleges kutyának és kettejük eltéphetetlen barátságának igaz története. Megváltástörténet arról, hogy mire képes a feltétel nélküli szeretet, a bizalom és a megbocsátás.
2012 januárjának egy hideg éjszakáján valaki fejbe vert egy kölyökkutyát, és a vasúti sínre fektette. A mozdonyvezető látta a bűbájos, öt hónapos anatóliai juhászkutyát, de a vonatot megállítani már nem tudta. Nem sokkal ezután egy másik szerelvény is elrobogott fölötte. A kutya, mely később a Haatchi nevet kapta, csodával határos módon túlélte a gázolást, csak az egyik hátsó lábát és a farkát kellett amputálni. Megmentői, egy állatmentő szervezet tagjai a Facebookon kerestek neki otthont, itt talált rá a fényképére egy kutyaszerető pár. Belenéztek a szemébe, és rögtön tudták, hogy nekik kell ez a kölyök, ők ugyanis egy nem hétköznapi kisfiú mellé kerestek társat. A nyolcéves Owen, akit a családban csak Kicsi Pének, Kispajtásnak szólítanak, ritka, veleszületett betegségben szenved, amely szinte állandóan kerekes székbe kényszeríti. Korábban emiatt szorongás gyötörte, nehezen barátkozott, de mióta a sors összehozta Haatchival, mindkettejük élete mindörökre megváltozott.
Ez a megható könyv e barátság kialakulásának és nehézségeinek igaz történetét meséli el.

Ami kutyás könyv azt általában felteszem a végeláthatatlanul hosszú várólistámra. Ezzel a könyvvel is ez volt a helyzet; de úgy döntöttem, ideje elolvasni több év várakozás után.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öt hónapos anatólia juhászkutya kölyök, akit a a vasúti sínekhez kötöttek, hogy ott lelje halálát. Haatchi viszont túlélte.

És ott volt egy kisfiú is, aki egészségesen született ugyan, de a tökéletesen boldog csecsemőkort beárnyékolta egy sötét diagnózis: Schwartz-Jampel szindróma. Owen viszont úgy döntött, harcolni fog.

Két különleges lélek egymásra találásának és gyógyulásának története.

Időről-időre szoktam igaz történeteken alapuló könyveket olvasni, és az igazság az, hogy ritkán fogok mellé. Ott van a Két kis lábnyom a homokban, vagy az Ugyanúgy más, mint én esetleg az Egy kutya bakancslistája.  Más-más történetek ugyan, de mindegyiket szerettem és mély nyomott is hagyott bennem.

Aztán jött Owen története, ami ugyan nem túl hosszú, de annál elgondolkodtatóbb. Gondolom, te ugyanúgy vagy, mint én: ötleted sincs, mi az a Schwartz-Jampel szindróma. Olvasás után én azért rákerestem, mert ugyan írják a könyvben, hogy milyen tünetei vannak, és hogy emiatt a kisfiúnak sok gyógyszert kell szednie, gondoltam hátha jobban fogom érteni egy internetes keresés után. Röviden: 1-2 éves kor között diagnosztizálják, van egy elég jellemző arcszerkezet, a termet általában alacsony, az izmok gyengülnek. Az izületi merevség (amelyről a könyvben is sok szó esik) általában serdülőkorban stabilizálódik, az élettartalmat nem befolyásolja, viszont a szindróma súlyossága változó. Ízületi konstraktúra, csigolyák ellaposodása, látásromlás. Az SJS-ben szenvedő betegek kezelését elsősorban egy neurológusból, genetikusból, fizikoterapeutából, ortopéd sebészből, szemészből és pszichológusból álló csapat segít a legjobban.

Szóval ez a helyzet igazán nem egyszerű vagy könnyű de le a kalappal az egész család előtt. Owen, Colleen, Will, Kim vagy éppen a nagyszülők... Mindannyian elképesztően erősek. Akkor is, amikor fájdalmas híreket kapnak, amikor romlik a kisfiú állapota, és akkor is, amikor az élet a napsütéses oldalt mutatja számukra, mosolyokkal, sikerekkel, barátságokkal, és támogatással. Szerettem róluk olvasni, és hálás vagyok Wendy Holdennek, hogy megírta a történetüket.

Haatchi pedig, nos méltó névrokona lett a híres japán akitának, Hachikonak. A gyönyörű juhászkutya tényleg egy bundás mackó (keressetek rá a közösségi médiában a nevére, ha cukibbnál-cukibb képeket akartok látni róla), aki egyszerűen megnyitja az emberek szívét.  Újra bebizonyosodott: a kutyák a legcsodálatosabb lények a világon, mindannyian angyalok. Nem tesznek különbséget az emberek között: ugyanúgy teljes értékűnek látnak egy fogyatékkal élőt mint egy egészségest, talán emiatt is képesek hidat létrehozni közöttük.

Számomra a szöveg stílusa kicsit száraz volt, mintha egy riportot vagy esettanulmányt olvastam volna... De egyébként magát a családot megszerettem, és örülök, hogy nem hagytam ki ezt a könyvet az idei olvasmányaim közül. Tökéletlenül tökéletes, pont, mint Haatchi és Kicsi pé.
Jó szívvel ajánlom, ha kutyás, esetleg szociálisan érzékenyebb vagy, biztosan megérint,

***

Bejegyzés EXTRA

Miután befejeztem a könyvet, azért elkezdtem kutakodni a neten és megtaláltam A fiú és a kutyája kisfilmet, amit Owenékről készítettek egyetemisták. Itt hagyom, hátha valaki hozzám hasonlóan szívesen megnézni a könyv olvasása után.

*Hikari