Melanie Harlow: Mindig van tovább (After We Fall 2.)

 

Ne azzal töltsd az életed, hogy aggódsz, mit gondolnak rólad az emberek.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 336
Fülszöveg:
Jack ​Valentini nem az esetem.
A szexi, borongós kedélyű cowboy a filmekbe való, nekem jó lesz az öltöny meg a nyakkendő. Úri modor. Borotvált arc.
Jack talán csodálatos, de mogorva, durva, faragatlan. Messziről kerülne egy ilyen városi lányt, mint én, és ezt nem is leplezi.
De munkát kaptam a család farmján, én lettem a PR tanácsadójuk, úgyhogy kénytelen lesz elviselni engem, ahogy én is őt. Azt, hogy bámul. Meg a változékony hangulatait. A szűk farmerját. Az izmait.
A hatalmas, kemény izmait.
Hamarosan teljesen másféle feszültség támad köztünk, olyan, amitől helytelenül viselkedek az istállóban, a fák között az erdőben, vagy a furgonban. Sosem tettem még ilyesmit, ami ennyire nem vall rám… De túl jó, nem bírom abbahagyni.
És minél többet tudok erről a gyászoló veteránról, annál jobban értem őt. Elvesztette a feleségét, ettől megtört lett, keserű, és saját magát hibáztatja. Úgy gondolja, nem érdemel második esélyt a boldogságra.
De téved.
Nem kell, hogy én legyek az első szerelme. Elég, ha az utolsó leszek.

Az a helyzet, hogy megláttam a könyvtárban az újdonságok között és azzal a lendülettel le is vettem. Nem olvastam tartalmat, nem olvastam fülszöveget, csak emlékeztem, hogy a borítója miatt várólistára tettem. Itthon jöttem rá, hogy egy folytatás, viszont szerencsére önálló kötetként is megállja a helyét.

Margot egy munka miatt köt ki a Valentini testvérek farmján, és sokáig tényleg nem több az egész, mint egy munka, és egy család, akik olyan elveket vallanak, ami miatt szimpatikussá válnak a lánynak. Csakhogy az egyik testvér, Jack, valami jóval többet megmozdít a lányban.
Rossz ötlet a munkába érzelmeket keverni, azonban Margot hamar rájön: van, amit nem tud ésszel kontrollálni.

 

Elkezdtem olvasni egy teljesen más könyvet, de annyira nem fogott meg, hogy levettem inkább ezt a polcról. Úgy gondoltam, megérdemlek egy csak olvasással töltendő napot, szóval rászántam a szombatomat, és több, mint a felét el is olvastam nap végére.
Pedig… nem mondanám, hogy rossz, de azt sem, hogy jó. Semmiképpen nem kiemelkedő. Ha valakinek hozzám hasonlóan a romantikus regények teszik ki az olvasmánylistája túlnyomó részét, akkor ez a regény egyszerűen nem tud újat adni.
Persze, persze tudom: szinte lehetetlen, de mindenesetre nagyon nehéz egy romantikus történetet úgy megírni, hogy az eredeti legyen, hogy azt érezze az olvasó, másnál még nem olvasott ilyet. Ez rendben is van.
De nem mentség arra, hogy úgy írunk meg egy regényt, hogy a létező ÖSSZES klisét belerakjuk, mondván, legalább ezzel is szaporodnak a karakterek, és lesz belőle sok-sok oldal.
Mert ha ezen a sok, többszáz oldalon keresztül nem történik semmi, ami pedig mégis, azok egymást ismétlő cselekmények, akkor az nagyon nagy csalódás.

Bevallom őszintén: többször elment a kedvem a történettől. Olvastam egy másik farmeros történetet, Sarina Bowen Keserédesét, ami szintén RP, de cselekményében és tetszési indexében se hasonlítható össze a két könyv. Mit csinált Melanie? Egy jó alapötletet agyoncsapott az erotikus jelenetekkel, a féltékenykedéssel és a döntésképtelenséggel. Mit csinált Sarina? Kihasználta, hogy farmerekről és gazdálkodásról írni igazából játék és kísérletezés, és elérte, hogy az olvasói szinte azt érezzék, hogy részei a történetnek. Mondom én, hogy ég és föld a kettő….

 

Visszatérve erre a regényre: nem csak a cselekményt nem sikerült jól megírni, a karaktereket sem. Nem is tudom mikor volt utoljára olyan, hogy ennyire sablonos, unalmas, és felejthető szereplőkről olvastam.
Ott volt Margot, aki szimplán csak idegesített, de nagyon. Képtelen voltam elhinni róla, hogy a történet szerint harminc éves, mert körülbelül úgy viselkedett, mint egy 18-19 éves lány. Az, hogy dolgozik, édeskevés a felelősségteljes felnőtt szereplő megteremtéséhez. Ráadásul az, hogy elméletben gazdag volt, még nem mentség arra, hogy olykor buta volt, mint a tök.
Jack elméletben a könyves álompasi, akiért mindenki odavan én meg… úgy voltam vele, mint Margottal. Kinyitotta a bicskát a zsebemben. Oké, az unokaöccsével való jelenetek cukik voltak, ez tagadhatatlan tény, de egyébként nem sok mindent tudok róla elmondani. Nem értettem a tettei okát, ezt a folyamatos önmarcangolást is full feleslegesnek éreztem. Jó, ha nem viselkedik így, akkor a könyv száz oldallal lett volna rövidebb, ez igaz. Az meg, hogy komoly PTSDje van, konkrétan egy kis mellékzönge volt, nem éreztem olyan hangsúlyosnak, mint talán lehetett volna.
A többi szereplőről, például Jack testvéreiről annyira nem derült ki semmi, hogy konkrétan a nevükön kívül.

 

Rég volt ennyire negatív olvasmányélményem, de ez van… néha bele kell fussak az ilyen regényekbe is, hogy aztán értékelni tudjam a jobbakat.
Felejthető és sablonos, de legalább gyorsan lehetett vele haladni, túl sok időmet nem vette el. Ugyanakkor akkor sem maradtam volna le semmiről, ha otthagyom a könyvtárban.

*Hikari