Önkéntesség: nem fizetnek érte, mégis gazdagabbá tesz

Segíteni anélkül, hogy anyagi hasznod származna belőle, csupán azért, mert ezt akarod tenni: röviden talán ez az önkéntesség. Egy tevékenység, amitől a lelked lesz gazdagabb, a személyiséged pedig több. 

Önkénteskedtem, imádtam.

Régen volt már ilyen poszt, de nem azért, mert alábbhagyott a segíteni akarás bennem, esetleg meguntam a sétáltatást. Szó sincs ilyesmiről, sőt!

Hadd kezdjem ezt a bejegyzést egy nagyon szuper hírrel: Joplin május 13-án gazdis lett, és meg sem állt a fővárosig. Szuper gazdái lettek, hatalmasakat sétálhat, hétvégente a Dunakanyarban pihenhet és szerzett magának egy kutyapajtást is a kapott képek alapján.

Elképesztően jó helyre került.

Még a menhelyen -> az első gazdis kép

Sajnos van a jó hír mellett rossz hírem is: Pakkun ugyan gazdijelöltes volt, de nemrég szívférgességet diagnosztizáltak nála. A kezelése megkezdődött, a gazdijelöltek mégis visszaléptek, így Pakkun továbbra is vár.

Hétvégén kivittem sétálni, és sajnos látszik rajta, hogy nincs teljesen jól: kevésbé volt aktív, sokkal hamarabb el is fáradt, és a séta vége felé már elég nehezen vette a levegőt. Vissza is fordultam vele fél óra után.
Szóval Pakkun továbbra is keresi a gazdit, az igazit. A kezelése nem nehéz, napi két tablettát kell kapnia három hónapon keresztül egy-egy hónap szünettel. Itt inkább az anyagi része az, ami sok embert visszarettenthet. De reménykedem, hogy őt is meglátja a nagybetűs IGAZI gazda, még így is, hogy most egy ideig kicsit több figyelemre lesz szüksége, de úgy gondolom, ez olyan figyelem, amit tud vállalni az, aki igazán beleszeret. Szóval Pakkun gondoskodó, felelősségteljes embertársra vágyik, örökbe fogadható.

Egyébként pedig egy nagyon-nagy feladatba vágtam a fejszémet, ugyanis sétáltatás mellett kölyökkutyákat szocializálok. Gemzséről mentettek egy kisebb falkányi kutyust, 4 felnőtt, 7 kölyök. A hölgy, akitől elhozták, elég szegényesen de rendezett környezetben él az édesanyjával, mellékhelyiségük nincs a házban és hamarabb kaptak enni a kutyusok, mint ő maga. A felnőtteket ivartalanították, chippelték majd visszaadták a hölgynek: azok az állatok, akik a menhelyen a kennel sarkába húzódtak rettegve, szinte beleugrottak a hölgy nyakába.

A kölykök viszont maradtak az Alapítványnál és egyikük gazdijelöltes is. Azonban annyira csak a hölgy és az anyukája érintése ismerős számára, hogy remeg,ha más akarja simogatni, hozzáérni. Az egyik ott dolgozót már hellyel-közzel elfogadta már a kis csapat, így ki tudta hozzám hozni Juniort.
Tényleg reszketett, mint a nyárfalevél. Úgyhogy csak elkezdtem halkan beszélni hozzá, miközben lassan simogattam. Kb. fél óra már mosolygott. és tökéletesen jól elvolt az ölemben. Második alkalommal olyan jó elvolt már, hogy semmi félelem nem volt benne, egyszerűen elhelyezkedett az ölemben, összepuszilta a karomat, és élvezte a törődést. Igaz, hogy nőtt, így nem volt neki sokáig kényelmes, szóval amikor már nagyon mocorgott, inkább visszaadtam a gondozóknak, mielőtt önállósítja magát, és leugrik az ölemből. 

Egyébként néhány napja gazdihoz költözött.

Már gazdis!

Mivel úgy nézett ki, Junior rendben lesz, és mondták is, ne szeressek bele, mert már vár rá gazdi, így egyik héten megkaptam egy másik tesót, Jampecet. 

Azon már nem lepődtem meg, hogy a kölyök merő feszültség volt, ahogy az ölembe rakták. De tényleg, éreztem minden izmában, hogy ugrásra kész. Teljesen véletlenül tettem egy rossz mozdulatot, benyúltam a feje alá, amitől olyan szinten megrémült, hogy egy pislogásnyi idő alatt leugrott az ölemből: még szerencse, hogy a póráza vége a kerekesszékemre volt akasztva, így nem tudott elszaladni.

Az Alapítvány gondozója jött,hogy akkor visszateszi az ölembe, leguggolt hozzá, mire Jampec kiborult: harapta a pórázt, sírt, vergődött. Mintha egy farkas- nem egy kutyakölyköt láttam volna. Mindezt egy olyan ember közelében, akitől rendszeresen ételt kap és őt már tényleg elfogadták. Szerencsére néhány perc múlva megnyugodott a kölyök (az másodlagos, hogy én totál zavarban voltam, mert féltem, hogy valami rosszat tettem), a gondozó pedig visszatette az ölembe, és mondta, hogy ne érezzem magam hibásnak, még ők se tudják, mitől milyen mértékben ijedtnek meg. Mert egyelőre az alom kb bármitől retteg, aminek köze van az emberhez. Vettem egy mély levegőt és újrakezdtem a "Szocializáció első lépés: a simogatás jó dolog." projectet. Először csak a hátát simogattam, idővel a fejét, a füleit, majd óvatosan benyúltam újra a feje alá a nyakához, és ezúttal nem ugrott el félelmében. Mindeközben folyamatosan beszéltem hozzá, szerintem azt se tudom mit, de be nem állt a szám, mivel úgy vettem észre, a halk, megnyugtató hang neki is segít lenyugodni. 

Majdnem másfél óra kellett ahhoz, hogy így lefeküdjön az ölemben, mint amit láthattok a képen, és eddigre már kétszer magától a szemembe nézett. Apró lépések, de engem nagyon boldoggá tett.  Ha türelmesnek lenni annyi, mint szeretni, akkor én nagyon megszerettem ezt a gettókölyköt,  Lesz vele még munka rendesen, nehezebben oldódik, mint a tesója, de egyáltalán nem reménytelen. Jampec jó kutya. Nagyon.

Hadd meséljek még egy kutyusról, őt a hétvégén sétáltattam. Ott ugrált a kennelben, mint akinek rugót szereltek a lábába, és megakadt rajta a szemem. Nem tudtam, hogy hívják, így csak rámutattam, hogy kivihetem-e, mivel anya barátnője is velünk volt, be mertem vállalni még úgy is, hogy kicsit aktívabbnak tűnt. 

Rábólintottak, úgyhogy Amigo kijött a kennelből. Tuti volt az ősei közt valamikor egy jagd terrier, mert a nagyon helyes külsejét és a vagány temperamentumát attól örökölhette. Amúgy az első pillanatban beleszeretett anyába, konkrétan az ölébe mászott.

Aztán elindultunk sétálni. Oké, az elején tényleg húzott és nagyon ment, de ahogy kipisilte magát, és kicsit kezdett lenyugodni, felakasztottam a póráz végét a kerekesszékemre, és bizony kicsit meghúztam, ha nagyon elkezdett teperni. Azért nem egy padlócirkáló, nem lett volna túl szerencsés, ha beránt mondjuk egy gödörbe.

Le voltam döbbenve, mert néhány finom jelzés után rájött, mit szeretnék és szépen jött a kerekesszékem mellett, akkor pedig igazán elégedett volt, ha az egyik oldalán én, a másikon meg anya volt, meg sem próbált beelőzni.

Találkoztunk futókkal, biciklisekkel, kisgyerekes családdal, és másik kutyával is, egyetlen rossz mozdulata nem volt. Oké, a kutyának azért odaugatott, de rövidebb pórázra véve gond nélkül elsétáltunk mellette. 

Az "ül" parancsot is megtanulta, és komolyan mondom, végigvigyorogta a sétát. Mindennek örült, minden percet élvezett.

Szerintem ő olyan kutya, aki egyrészt tökéletes futó/túrázópartner, de nem fog nemet mondani egy a simogatásra, egy gazdival közös filmnézésre sem. Kell neki a mentális és a fizikai fárasztás egyaránt, de egy rossz szavam nincs erre a kutyára. Igazi családtag, hűséges barát tudna lenni. Beleszeretni szabad, hiszen örökbe fogadható.

Szóval ezek történtek az elmúlt hetekben. Továbbra is élvezek minden sétát. Egy óra a napomból, de olyan szeretet kapok ezalatt az egy óra, ami leírhatatlan.

Legyetek örökbefogadók, ha nem tehetitek meg, akkor sétáltassatok.

Az a cikksorozatban korábban bemutatott kutyusok: ~ Roo
~ Joplin, Ruben, Pakkun, Csöpi
~ Penelope
~ Taco, Joplin, Iowa
*Hikari